Nyolcéves volt. Önfeledten ugrabugrált a rendelő intézet folyosóján. Fején királylányos paróka volt, kacagott valamin, de ahogy jobban megnéztem, láttam, hogy nincs haja a paróka alatt, s a kislány pedig nem lát. Beszélgettünk, elmondta, hogyha felnő, fodrász lesz vagy színésznő. És van egy nagyon nagy álma, hogy eljusson az állatkertbe. És arról is beszélt, hogy szokott édesanyjának segíteni, port töröl, kitapogatja a bútorokat, s nagyon szeret rajzolni is, megkéri a testvérét, hogy adja neki a piros vagy a zöld ceruzát, mert ő emlékszik még a színekre. Barbinak agydaganata volt. Éppen csak elkezdte az iskolát, amikor édesanyja azt vette észre, hogy a kislánya nem ismeri fel a már megtanult betűket. Kiderült, hogy azért, mert nem látja. Orvoshoz vitte, s már az első vizsgálatok után, nyilvánvalóvá vált, hogy nagy a baj. Megműtötték. Az életét meg tudták menteni, de a látását elvesztette.

Jovány Barbara azóta megnőtt. Soha nem láthatta meg az állatokat, nem lett belőle sem színésznő, sem fodrász. Édesanyját még tízévesen elvesztette. Csak féltestvérére és nagymamája maradt. De most már a nagymama is elment. Testvére pedig a saját életét akarja élni. A vakok intézetében megtanult kerámiákat készíteni. Csodálatos tárgyak születnek az ujjai alatt. És maradt egy fél lakás az édesanyja után, megy egy harmad a nagymamától. Valamint van havi hetvenezer forintja. Ebből élnek meg ketten, ő és Happy. Nem olyan rég kaphatta meg a gyönyörű labrador-goldi keveréket, aki a segítője, akiért felelősséggel tartozik. Ezek a tények. Ami ezután következik, az már érzelem… Felelősség, szeretet, segítőkészség.

Husztiné Pákozdi Gabriella, a Dózsa György iskola pedagógusa jótékony célú bált szervez Barbinak. Ülünk a tanáriban, s arról beszél, hogy milyen kedves, aranyos, szófogadó tanítványa volt. Aztán elkerült a vakok intézetébe. Hosszú évek teltek el, amikor egyszer csak beküldött vagy száz maga készített mikulásdobozt a gyerekeknek. Nagy örömmel osztották szét, s a köszönőlevelet követően vették fel egymással megint a kapcsolatot. Most segíteni szeretne neki abban, hogy a nagyanyai örökséget birtokba vehesse.
- Megegyeztek a nővérével, hogyha Barbi lemond az édesanyja fél lakásáról, akkor ő meg nem tart igényt a nagymamától örökölt lakás egyharmadára. Ami gond, hogy Barbinak nincs miből kifizetni a másik rokonát, s szívszorító az, amilyen állapotban az a lakás van. Nem záródnak a nyílászárók, félévszázadosak a burkolók, a fürdőszoba. Rendbe kellene tenni, hogy be tudjon költözni a fiatal lány. Ezért gondoltam, hogy a koncert segítségével talán összejönne annyi pénz, amennyivel mindezt meg tudnánk valósítani. Nagyon sokan jelentkeztek, hogy fellépjenek március 12-én este a Bartókban. Nem is gondoltam volna, hogy ennyi segítőkész ember van, már ez rettenetesen nagy hitet adott nekem. Ha felújítjuk a lakást, s Barbinak végre lesz lehetősége arra, hogy saját életét élje. Végre, lesz saját otthona, ahová azt engedhet be, akit ő szeretne, ahol nyugodtan tud kézműveskedni, egyáltalán élni.

2. A szeretet láthatatlan
Régóta nem találkoztunk. A házuk alatti dohányboltban várt. Az eladó lányok segítenek neki. Beírják a telefonjába a telefonszámokat, ha hívni akar valakit, kikeresik, megmondják, mennyi az idő. Ha kell, bevásárolnak, felolvassák a kapott leveleit, itt a dohányboltban élni segítenek neki.
Ülünk az asztalnál, s beszélgetünk. Barbi mellett ül barátnője Timi, a szarvasi fiatallány, akivel még a „vakodában” lettek barátok, elválaszthatatlanul, időnként meglátogatja barátnőjét, ő is az agyműtétje következtében nem lát. Barbi másik oldalán Happy fekszik. Ahogy beszélgetünk a vakságban létről, megértem, hogy egy barátnő, egy segítő kutya mennyire fontos, ha nincs anya, nagymama,ha nincs család.
- A „máltaisok” nagyon rendesek. Ötven forintot kell fizetni óránként, s azért mindenbe segítenek- mesél a hétköznapjairól.- Csak sajnos kevesen vannak, de Csathó tanár úr is segít nekem, főleg a közlekedésben. Gondot okoz ugyanis hazatalálnunk, amikor hetente kétszer leszállunk a pesti buszról. A vakodában van ugyanis a kerámia szakkörünk, így rendszeresen utazunk fel és le Budapestre.
Azt meséli, hogy neki is „bakancslistája”. Még meg szeretne élni dolgokat. Így kerékpározni, lóra ülni, egyszer külföldre menni, megtapogatni belülről egy repülőt, megérezni, hogy milyen a tenger, s álmai netovábbja, hogy a tengerben egy delfinnel úszhasson…
Van egy fiú, aki tetszik neki, nagyon csinos. Értetlenkedésemre elmeséli, hogy meggyőződött már erről. Megmondta neki, hogy szeretné megnézni, jöjjön már közelebb, hadd tapogassa meg. És megtapogatta… Ezen persze nagyot nevettünk.
- Azt mondod, Timivel élnétek a mama volt lakásában. Menne?
- Persze, részt vettünk egy ilyen tanfolyamon a vakodában. Megtanították bekapcsolni a mosógépet, kiválogatni a fehér ruhákat a színesektől, porszívózni, takarítani, közlekedni, és főzni is. Ugyan még nem próbáltam itthon, mert nem jó a tűzhelyünk. De alig várom, hogy egyszer csinálhassak rántottát vagy bundás kenyeret.
Nyilvánvaló dolgok. Elmagyarázza, hogy ők nem látják a szüleiket, ismerőseiktől, hogyan kell bevásárolni, takarítani, egyáltalán háztartást vezetni, nekik mindezt meg kellett tanítani. Ki is próbálta felügyelet mellett már az önálló életet, úgy érzi, hogy meg fogja állni a helyét.
- Kétségbeesés?
- Persze, időnként én is elbizonytalanodom, különösen mama halála után éreztem kilátástalannak az életem, de aztán a hitem legyőzte a sötét gondolataimat. Hiszek Istenben, hiszek abban, hogy nekem is segítenem kell másokon. Ha mással nem, a hitemmel és a példámmal, hogy az élet nem reménytelen, még így sem reménytelen. Sőt, a szeretet és a hit is láthatatlan. A láthatatlant pedig mi, vakok tudjuk a legjobban megérteni.