Privatizáció azaz elidegenítés. Magyarázza a szó megfelelő fordítását az egyik ismerősöm. Nekem a magánosítás jobban tetszik. Az idegen szó, azt jelenti, hogy máshonnan jött, másképp gondolkodó, mást akaró, olyasvalaki, aki nem érti, hogy mi alatt mit értünk, és mi sem értjük teljesen a szándékait, az akaratát, mert idegenek vagyunk egymásnak, mert különböző nyelven beszélünk.

Ezeken morfondírozok éppen, ahogy a Dunaferr új kommünikéjét olvasgatom, amelyben arról tájékoztatnak, hogy Hónig Péter helyett egy indiai származású úr lesz a vezérigazgató, meg megy a Szücs is, helyette amerikai tölti be a székét, meg a személyzetis ukrán, meg korábban a védelmi vezér-helyettes szerb, meg .

És akkor én, elképzeltem, ahogy Malvinka, a titkárnő, átrohan az egyik irodából a másikba kis papírokkal, meg egy tolmáccsal, hogy engedélyezzék mondjuk a wc-papír megrendelést, vagy alá kell írni az ebédjegyeket. A legegyszerűbb, ha eleve legalább két nyelven teszi meg mindezt, mondjuk ukránul és angolul, de magyarul nincs sok értelme. Már a nagyhatalmú VT-üléseket is angolul tartják. És a jelentések is majd idegen nyelven kelnek útra le és föl, föl és le.
Így lesz ez. És most tudom, hogy sértett vagyok, meg kicsinyes, félek is és hasonlók. Sőt még azt is felvállalom, hogy korszerűtlen, ahogy és amit gondolok.

Annak idején beszélgettem egy magyar vezetővel, aki multinál dolgozott, s elmondta, hogy a hazai szakemberek középvezetőségig eljuthatnak, az első számú vezető a tulajdonost képviseli, a többiek a különböző "gyarmatokról" érkeznek, eltöltenek egy kis időt a különböző országbeli leányvállatoknál, majd továbbmennek. Egy nagy világcégnél szervezetileg és szerkezetileg bevált struktúráról van szó. A globalitás szükségessé teszi, hiszen a világ minden részén levő cégrészeknél ugyanaz alatt , ugyanazt kell érteni. Nem dinasztikusak azaz apáról fiúra szállók a munkakörök, nincs is rá szükség. Feladatok vannak, s arra keresik mindig a megfelelő embert. Vagy belül vagy kívül. Így működik ez.
De aki a vasmű füstjében nőtt fel, az elavult nosztalgikus érzéseket hordoz magában. S összezavarodva szemléljük az új időket.

És higgyék el, kedves idegenek, erről mi nem tehetünk. Ez beleivódott az ereinkbe.Úgy hittük, hogy a mi gyárunk, a vasmű, ami eredendően azonos a várossal, a kultúrával, a sporttal, a jelennel és a jövővel, a bértárgyalásokkal, a KSZ-szel, a vasasnappal, a kohó-felújítással, az acél világpiaci árával.

Még ma sincsenek baráti beszélgetések anélkül, hogy szóba ne kerülne a gyár. Mi van, mi lesz, kivel és hogyan. Itt rémült találgatások folynak arról, mi lesz azután, ha elmarad a kohó-felújítás.
Nem tehetünk róla. Közel ötven évig azt mondták, hogy a mienk ez a gyár, úgy hogy a végére teljesen el is hittük. Persze már közben is, amikor csatos táskákban vándoroltak a csavarok, az alátétek, a miegymások haza. Itt egészen a közelmúltig a vezérigazgató személyiség volt, korszakot jelentett. S a menedzsment tagjainak is megtanultuk a nevét, s még véleményünk is volt róluk.
Azért bocsátottam mindezt előre, mert most nem vagyunk feldobódva, de egyáltalán nem.
Most vált teljesen egyértelművé, hogy befejeződött.
Érzelmileg tehát tudomásul kell vennünk, hogy nincs Dunaferr Dunai Vasmű. Ez egy márkanév csupán, egy nagy, erős, hatalmas világcég egyik gyára, ahol sokan dolgoznak.
Olyanná lett, mintha azt mondanánk, hogy Aikawa, vagy Triumph, vagy Tesco vagy Neusiedler valami, ami munkát ad és fizetést. És ennyi.
Persze, a fejünkkel tudtuk mindezt, de itt belül a szívünk táján. Nem olyan egyszerű ez a dolog.

Ezért biztosan tudom, hogy még számtalan egyéni, emberi trauma, veszteség várható, mire teljesen felfogjuk, hogy tulajdonos van, aki utasításokat ad. Olyant, ami neki tetszik, és azt, amit ő jónak lát. Hogy ez a gyár, a hajdani mi gyárunk egy csak a gyárak sorában, s a léte, a jövője globális cégstratégiai kérdés. Vagyis egy elem. Akinek tetszik, tetszik, akinek nem, az mehet. A mi és a nekünk szó az lecsupaszodik arra, hogy mennyi embernek lesz munkája a kerítésen belül és semmi, de semmi többet nem fog jelenteni.
A múltkor Pochner úr azt mondta a tv-ben, hogy életét adná a Dunaferrért. Valószínűleg a generációs érzelmi kötődés mondatta vele. Kötődés egy gyárhoz, a múlthoz, ahhoz, amit akkoriban jelentett. Életét adná, mondta. Nem kell ezen megrökönyödni. Ehhez teljesen joga van: az ember élete a sajátja, tehát annak adja, akinek akarja.
És még jobban is hangzik, mintha azt mondaná, hogy a Neusiedlerért, vagy a Tesco Globál Áruházláncért. Bár ott is dolgoznak emberek, ott is munkahelyek vannak.
És szembe kell néznünk, akár tetszik, akár nem, hogy a foglalkoztatottsági számokon kívül, már nincs semmi, de semmi különbség az előbbiek és a Vasmű között.
Egyébként van az egészben a nosztalgikus fanyalgáson kívül jó dolog is. Képzeljék el, hogy városunkban mennyivel többen és jobban beszélnek majd idegen nyelveket. És ez azért vitathatatlanul pozitív . Ha annak idején nem is így gondolták, de végül is bekövetkezett az internacionalizmus.

Fekete Györgyi (2004)