Életünk eddigi legnehezebb vállalásába fogtunk feleségemmel, fiammal együtt, hogy meghódítsuk a Retyezát-hegységet. Azt azonban nem sejtettük, hogy egy villámcsapás miatt minden rémálommá válhat. Rögtön közlöm a tényeket, hogy pontosan mi is történt, hiszen az esettől maximum kétszáz méterre voltunk, de mindezt úgy teszem, hogy azonnal cáfolom több internetes oldalon megjelent állítást, hazugságot is.

Nagyon szép nap volt az bizonyos július 19-ei vasárnap, egészen délután 15 óráig, amikor megjelent az első sötétebb felhő a Retyezát csúcsa felett. Gyorsabbra fogtuk a tempót, hogy az esetleges eső elől a sátrunkhoz érjünk, ahová sorban érkezett vissza a többi, romániai, szlovákiai, magyarországi turista társunk is. A felhők lassan elborították az eget, mire a sátrunk cipzárját húztam fel, hogy feleségem bebújhasson. Ekkor, szinte a semmiből, lecsapott a 2500 méter magas sziklákkal övezett katlanba, a Bukura tó partja mellett tíz méterre egy villám. Bár óriási dörrenés rázta meg a környéket, én ebből semmit nem fogtam fel, hiszen a sátor akkorát szikrázott a kezemben, mely feszültség a testemen is keresztülszaladt, no meg feleségem félelmében akkorát sikított, hogy mindez elvonta a figyelmemet. A mellettem álló fiamat is megrázta az áram, ám ekkor, a tó partja felöl segélykiáltásokra, majd a hegyimentők futására lettünk figyelmesek. Ekkor pontosan délután háromnegyed négy volt. Miközben próbáltunk rájönni arra, hogy miért is rázott meg bennünket az áram, figyeltük, hogy hová és miért sietnek olyan elszántan az elsősegélyt nyújtók. Ekkor vettük észre, hogy a sátortábortól alig száz méterre – tehát nem a sátrak között -, egy hatalmas sziklatömb mellé igyekeztek. Ott, a kijelölt turistaúton érkezett vissza egy fiatal lány és barátja. Éreztük, hogy nagy a baj. Miközben a többiekkel együtt a menedékház biztonságába húzódtunk, megérkezett a hír, miszerint villám csapott egy magyar lányba, akinek a mellette álló barátját a hatalmas erő több méterre eldobta, de neki nem esett baja.

Ekkor születtek meg a Hősök!

A hír sokkolt bennünket, hiszen nem tudtuk, hogy a balesetet szenvedő egyáltalán életben van-e. A román hegyimentők mellé ekkor nemzetiségtől függetlenül – aradi és marosvásárhelyi -, hegymászásban gyakorlott fiatalemberek csatlakoztak. Gyorsan előkerült a hordágy, rengeteg kötszer, mellyel a tó egyik oldaláról a másikra, a baleset helyszínére futottak a segélynyújtók. Közben összeállt a kép, hogy mi is történt. A villám a lány jobb fülén keresztül hatolt be a testébe, amely a cipőtalp fölött, a bal bokájánál hagyta el a testét. A villám ereje ruháitól teljesen megfosztotta őt, míg a cipője ráolvadt a lábára. Csupán egy fémflaska volt nála.

A hírekkel ellentétben nem volt nyaki vérzése, de a feje, a füle és a lábfeje vérzett. A hegyimentők fantasztikus összhangban, egymást segítve végezték életmentő munkájukat. Meleg, vízhatlan takarókkal takarták be a közben eleredő esőben a testet, miközben felvették a kapcsolatot a helikopteres mentők központjával. Ők elsőre azt közölték, hogy egy órán belül beszállnak a katlanba. Ezért azonnal kijelöltük a leszállásra alkalmas területet egy nagy fehér lepedővel, miközben a sérültet a mentősök a menedékház esőtől védett területére hozták. A lány állapota stabil volt. Végig magánál volt, de semmit nem hallott a beszédünkből. Barátja próbálta őt nyugtatni, miközben papír és toll került elő. Szerencsére olvasni tudott a szegedi lány, aki így megtudta, mi is történt vele. A papírra vetett bíztatások és az őt ápolók szeméből sugárzó hit adott neki erőt a hihetetlen fájdalmak között. Közben mindenki segített. Volt, aki a sátrukat, volt, aki a hátizsákjukat csomagolta. Az idő közben telt, a kötszer fogyott, de a helikopter csak nem jött. Hiába vártunk arra, hogy leszálljon végre a gép, azt a pilóta nem vállalta. Állítólag a Retyezát fölött kőrözött, de nem talált magának pontos leszállási koordinátákat. Állítólag nem volt internet kapcsolata, és olyan légörvények voltak, hogy nem merte vállalni a mentést. Ekkor azonban már több, mint két óra telt el a baleset óta. Itt jegyzem meg, hogy van olyan hírportál, amely olyan fotót tett közzé, melyen a mentőhelikopterbe teszik be a magyar lányt.

Elképesztő hazugság! Igazság?
Hidegzuhany!

Mivel nem jött a légi mentés, ezért a több, mint 500 méterrel alacsonyabban, és a mi mérésünk szerint közel 8000 lépésnyire lévő alaptáborba, hatalmas sziklákon, patakokon, átfolyásokon, erdős szakaszokon keresztül hordágyon kellett leszállítani a szegény lányt. Összeállt egy hat főből, a hegyi mentőkből és hegyi túrákban jártas erős férfiakból álló csapat, akik este hét óra körül szó szerint becsomagolták az ekkorra már belázasodott testet, és fejlámpákkal felszerelkezve útnak indultak. Mindeközben az alsó táborból elindult felfelé is egy hatfős csoport - hegyimentők és egyetemisták -, akikkel találkozva megindultak lefelé.

Csak imádkozni tudtunk, hogy útjuk sikeres legyen.
Eljött a reggel.

A sátortáborban fennmaradtak között nem sokan aludtunk. Éjjel egy óra körül lettünk arra figyelmesek, hogy visszaérkezett a hős mentő sereg. Reggel azonnal kérdeztük az új híreket, hogy vajon leértek-e a lánnyal? A hírportálok információval szemben – ami csupán egy órányi lefelé menetelt adott közzé -, közel négy órán át tartott a mentők útja, mire sikeresen lementek a parkolóhoz, ahová negyedórával később megérkezett egy mentő is. Orvos nélkül! Az ápoló ráadásul nem volt hajlandó bekötni az infúziót, pedig ekkor már nyolc óra telt el a baleset óta. Szerencsére a szegedi lány nem adta könnyen magát, és azt ezt követő még két órányi erdei úton történő zötykölődés után ért be a hátszegi kórházba.

Seres Tibor, az egyik marosvásárhelyi hős!

- A mentés legvégére három, 6-6-6 személyből álló csoport verbuválódott össze. A folyamat alatt a sérült lány leszállítása maximális odafigyelést igényelt, hiszen vigyázni kellett a targa (hordágy) dőlési szögére, hogy a lány feje a lábánál mindvégig magasabban legyen. Menet közben több alkalommal újra kellett őt rögzíteni a hordágyhoz. A mentés alatti feladatokat felosztottuk egymás között. Folyamatosan cseréltünk, hiszen másként nem bírtuk volna a terhelést. Így volt, amikor a sérült lány hátizsákját vittük, az utat takarítottuk meg az útban lévő kődaraboktól csakúgy, mint a behajló fenyőágaktól, hogy az valamennyire járható legyen, de a veszélyesebb, csúszósabb szakaszokon egymást is meg kellett tartanunk. Voltak bizonyos szakaszok, ahol 10 -15 métert kézről kézre adtuk a targát, és a hátsók szaladtak előre, hogy végtelenné tegyék az átvevést. Az utolsó szakaszon, a patak fölötti szűk függőhídon két hegyimentő vitte a lányt - mert másként nem lehetett elférni –, amikor a hátul lévő megcsúszott, elesett, miközben csakis arra figyelt, hogy mindvégig helyesen tartsa a hordágyat. Nem érdekelte, hogy saját magával mi lesz, pedig könnyen a sebes patakba is eshetett volna. Végül leértünk. A hegyimentők szerint elképesztő volt az idő, hiszen a mentést 3 óra 45 perc alatt hajtottuk végre.

Ez tehát a teljes igazság!

Sajnos nem szóltak az igaz hírek a hősökről, akik nemzetre, nemzetiségre való tekintet nélkül megmentették egy fiatal nő életét, miközben a saját testi épségüket tették kockára. A hősökről, akik a XXI. században XIX. századi eszközökkel vannak felszerelve! A hősökről, akik kimaradtak a híradásokból!
Köszönjük!

A mentési folyamatokról készült fotókat Horváth Gábor aradi barátunk készítette, aki azt is megírta, hogy mint azt Miklóstól, a megsérült Anita barátjától megtudta, a lány jól van, és várhatóan teljesen fel fog épülni!

Szerző: Szárszó Lajos