Virágh Ildikó, az újságíró, a tanár, a közíró egy nagyon mély, emberi interjú kötetet jelentett meg az Afganisztánban, tűzharcban részt vett magyar katonákról. Virágh Ildikó dunaújvárosi. Tanít a Kodolányi főiskolán, könyvet írt, honlapot, rádióműsort szerkeszt, fotóz vagy mindezt egyszerre, de közben mégis dunaújvárosi maradt. Három gyereke itt járt iskolába, s itt van az otthonuk is.
- Tudod,- meséli, - én mindig úgy gondoltam, hogy a mi mit is keresünk idegen országokban? Nehezen értettem meg hazánk afganisztáni szerepvállalásának motivációit, bevallom, a katonákét is. Valójában azonban mindkét dolog kézenfekvő alapvetőségeket takar: a honvédség részéről a NATO kötelezettséget, a katonák részéről pedig egyfelől a jobb fizetést, másfelől, hogy élesben gyakorolhatják a hivatásukat. Az interjúk készítése kapcsán megerősödött bennem, hogy én soha nem mennék el, és a gyerekeimet sem szeretném elengedni. A katonáknak viszont menniük kell, és helytállnak ott, ahol szükség van rájuk.

Az interjúkötet gondolata azokban az években fogalmazódott meg benne, amikor Benkő Tibor vezérezredessel, a Magyar Honvédség Székesfehérváron működő Összhaderőnemi Parancsnokságának akkori parancsnokával még Székesfehérváron sajtókapcsolatban állt. Az ő javaslatára esett a választás a kitüntetett katonák bemutatására. A missziót teljesítő katonák életének ábrázolása, a nem mindennapi, sok lemondással járó munkájuk családi összefüggésben történő bemutatása igazi kihívás volt számára:

- Volt, akinek nagyon nehéz volt elnyerni a bizalmát. Mivel parancsot kaptak a beszélgetésre, ezért nem mondtak, mondhattak nemet, de nem mindenki akart, kívánt és szeretett volna beszélni, mesélni arról, amit megélt, ami történt vele. Büszke vagyok arra, hogy megtört a jég, s megértették, nem kutakodni akarok, hanem megérteni és megismerni szerettem volna őket.
Olvasom a könyvet. Egyik fiú arról mesél, hogyan látja, látta az afgánokat, a háborút, más népek katonáit. Milyen utána haza jönni. Hogyan gondolják ezerszer vagy még többször végig mi letett volna, mi lett volna másképp. Szóba hozzuk a 2010. augusztus 23-i tragédiát, amikor megtámadták a magyar konvojt s két fiatal magyar katona, Ábrahám Judit és Kolozsvári György is az életét vesztett.
Elmondja, hogy az autót vezető sofőr a mai napig felteszi magának a kérdést, hogy mi lett volna, ha gyorsabban megy, vagy kicsit lassabban. Hogy mennyire nehéz ilyen kétségek és kérdések között élni az életet.

A Kardokkal ékesített a könyv címe, utalva arra, hogy akik tűzharcban vettek rész, ezt a kitüntetést kapják.

Ugrok egyik beszélgetésről a másikra, szeretnék egy kicsi kis szeletet kiragadni, megmutatni mindabból, amiről szól, amit üzen. Nem könnyű feladat, mert mindegyik portré, beszélgetés, katonasors más és más. Semmivel nem összehasonlítható.

„Bízz Istenben és tartsd szárazon a puskaport”
(Beszélgetés Dr. Löcher Zsuzsannával részlet a Kardokkal ékesített könyvből)
Éppen elindult a konvoj, mentek a töltésen az elég jó minőségű betonúton, szántóföldek az út két oldalán, távolban fák. És egyszer csak elkezdődött a támadás. Ilyenkor azzal tud védekezni a konvoj, hogy gyors tempót vesz, mert az RPG-vel, azt mondják, a rutinos ember is nehezen tudja eltalálni a gyorsan mozgó célpontot. Ott, akkor a táliboknak sikerült. A helikopter a homokvihar miatt nem tudott jönni. Indulni akartam, de mondták, hogy előrefelé nincs hova menni, mert ott nincs segítség. A visszafelé úton pedig ott van a lesállás.
Hogyan dolgoztál tovább?
Judit sajnos meghalt, így minden figyelmemmel és tudásommal a másik sérültre koncentráltam. Gyurit próbáltuk menetképes állapotba hozni. Kínlódva, erőlködve próbáltuk berakni a jármű hátsó ülésére. Magas ember volt, alig fért be a lába. Arra emlékszem, hogy félig alvadt vértócsa van a hátsó ülésen, ráhajtom a takarót, és igyekszem úgy mozogni, kicsit görnyedve, hogyha lőnek, kevesebb célpontot nyújtsak. Egy jármű biztosított minket. Gyurinak vérzett a feje, nem artériásan, de folyamatosan folyt a vér. Átvérezte a fejkötését, ezt gyorsan lecseréltem, bekötöttem egy infúziót, betakartuk izoláló fóliával. A kezem automatikusan dolgozik, közben beszélgetek a könnyű sérült kolléganővel. Kérdezem tőle, hogy nagyjából képben van-e, orientált-e. Nem tudta, hogy hányadika van, de azt tudta, hogy most ment volna haza. Mondta, hogy fáj a keze, hogy ne szedjem le a kötést, amit Évi tett föl. Az egyenruha föl volt vágva, hogy el lehessen látni, az arcán is voltak sérülések, a szeme szerencsére megúszta. Addigra már teljesen mereven nézett, amit nem csodálok, mert végigélte, hogy hármójukból –akik a jármű hátsó ülésén ültek-, kettő halálosan megsérült. Ez elég nagy pszichés terhelés volt. És akkor kiderült, hogy van még egy sérült, csak nem tudtunk róla. A meglőtt páncélozott Toyota járműparancsnoka ugyancsak megsérült, de elment biztosítani, és akkortájt került elő, mire a három másik beteggel végeztünk. A mellény meg a háta között kapta a repeszeket, lapockatájra. Beguggoltunk a kerék mögé fedezékbe, levette a mellényt, megnéztem, bal lapockatájon voltak repesznyomok. Meghallgattam, de nem utalt semmi feszülő légmellre. A gyors vizsgálat után visszaült a helyére, a doktornőt beültették egy másik járműbe, Gyuri a hátsó ülésen feküdt eszméletlenül. Juditot addigra már elvitték, felrögzítették egy Humvee-re. Visszakocogtam a saját járművemhez, Dolenszky Zoli segített a hátizsákot vinni. Először nem akartam hagyni, de mondta, hogy adjam csak oda. Érdekes helyzet volt. Elképzeltem, hogy milyen érzés, amikor AK-val meglőnek, aztán elesem. Furcsa érzés volt. Próbáltam úgy futni, hogy Zoli fedezékében legyek. Ezt annyira szégyenletesnek éreztem utána.”