Természetesen készült már sok illuzionistákról szóló film, de egyik sem, vagy csak nagyon kevés alkalmazta ilyen módon ezt az eszközt. Már az alkotás alapötlete is annyira furcsa, (bűvészek bankot rabolnak…) hogy muszáj volt megnéznem. Bár az elején voltak kétségeim, végül már a záró képsorok alatt tudatosult bennem, hogy talán az idei év egyik legkellemesebb csalódása ez a mozi.

Ahogy mondtam, már az alapötlet is elég extrém: „A világ legjobb illuzionistáiból álló csapat bankot rabol, de nem is akárhogyan: a mindenkit megtévesztő műsorszámuk végeztével a közönség sorai közé szórják a megszerzett pénzt. Az FBI értetlenül áll az agyafúrt attrakció előtt, nem is sejtve, hogy egy sokkal nagyobb dobásra készülnek a szemfényvesztők.” olvasható a film ismertetőjében. Ez alapján azt várná az ember, hogy egy agyatlan és komolytalan alsó, legfeljebb középkategóriás tömegterméket lát majd, és az első tíz perc alapján valóban ez a helyzet… Viszont ebben az esetben ezt maximálisan megbocsájthatjuk.
Ugyanis ez a film pontosan úgy van felépítve, mint egy nagy mutatvány: Igen. A szemfényvesztők egy 120 perces bűvész trükk. Elhiteti veled, hogy tudod mi fog történni. Utána teljesen félrevezet, majd mikor végül kiteríti kártyáit, csak a leesett álladat keresed a szék alatt. Ebben a moziban van talán az utóbbi évek legváratlanabb fordulata. Nemcsak hogy nem sejted, de ha megállítanánk a vetítést közvetlenül az említett csavar előtt, majd valaki elmondaná a folytatást, egyszerűen nem hinnéd el neki addig, míg nem látod a saját szemeddel. Egy nagyon okosan, tudatosan felépített film ez. Természetesen rossz színészi játékkal, operatőri munkával és zenével nem menne sokra, ám egyikkel sincs különösebb baj.
A teátristák közül egyedül Mélanie Laurent (Alma Dray a filmben) játékában találtam kivetnivalót, (bár neki a karakterével is voltak gondok) a többieket nem igazán lehet bántani… A többség nem alakított hatalmasat, de tisztességesen játszott. Kiemelkedik talán Morgan Freeman (Thaddeus Bradley), aki megint remek Morgan Freemant hoz, Woddy Harrelson (Merritt Osbourne) akin jókat fogunk nevetni, és Mark Ruffalo (Dylan), aki a Bosszúállók után ismét kifejezetten jót alakít, ráadásul egy nagyon fontos szerepben.
Az operatőri munkában sincs nagyobb hiba. Az akciójelenetekben a „kamerarángatás” és a gyakori vágások technikáját vegyítik, így elmosódott és élesebb képek váltogatják egymást, melyek sokszor egy másodpercig sem tartanak. Ez itt abszolút működik. Fontos még megemlíteni, hogy bár a kamera szinte az egész fim alatt folyamatosan mozog, mégsem lesz hányingerünk a majdnem két órás játékidő végére sem. Ez a mozgások dinamikájának, és időzítésének köszönhető, ami szinte tökéletes.
Ehhez hasonlóan a zene is kifogástalan. Tökéletesen illik minden egyes jelenethez, és nagyon sokat tesz hozzá a film hangulatához. Ed Simons, és Tom Rowlands igazán kitettek magukért. Természetesen mozizás közben nem a zenére figyelünk legjobban, ám a soundtrack meghallgatása után egyértelmű volt, hogy ezen a téren a film, csillagos ötöst érdemel.

Természetesen, ahogy semmi, úgy a szemfényvesztők sem tökéletes. Az ilyen filmek típushibája szokott lenni, hogy túlságosan hihetetlen trükköket vonultatnak fel bennük. Ez a bizonyos „na ezt már nem hiszem el” effektus, és bár mai alanyunk többségében hihető trükköket mutat, néha azért már megfogalmazódik bennünk ez a bizonyos gondolat. Szerencsére nem zökkent ki, de azért érezhető.

A másik probléma egy-két karakter kidolgozatlansága. Például Mélanie Laurent (Alma Dray) olyan szinten semmilyen, hogy ezt művészet volt összehozni. Próbáltam elhelyezni mindenhogy… de annyira nem tartozik sehova, hogy az egész filmbeli szerepe megkérdőjelezhető. És ebben benne van mind a színész borzalmas alakítása, mind a karakter hibái. Szerencsére a történet szempontjából nem túl fontos személy… csak a beleerőltetett szerelmi szál miatt fontos. Apropó! Az a szerelmi szál, egyszerűen borzalmas. Tipikus twilight (két személy minden különösebb ok nélkül egymásba szeret úgy, hogy ezt a testi vonzalmon kívül semmi sem indokolja) de itt az egész szerelmesdi kap összesen 5 percet a vásznon. Már csak a jelenléte is teljesen felesleges és idegesítő, ráadásul mivel semmi csavar nincs benne, még unalmas is.

Szerencsére kezdünk kifogyni a negatívumokból, de azért még egy akad. Spoiler mentesen: a fim végén találjuk az elmúlt évek talán legrosszabb érzelmi alapú beszélgetését. Hála az égnek ekkorra már a leesett állunkat keresgetjük majd, így nem nagyon figyelünk rá, de valami borzalmas…
Összefoglalva: a Szemfényvesztők egy valódi meglepetés. Így az uborkaszezonban egy kis hűsítő szórakozás, mely sokkal többet ad, mint azt várnánk. Mindenképpen érdemes megnézni, nemtől és kortól függetlenül.

Mr. Smith