Párizsban járva ötlött fel bennem a gondolat, hogy a kultúrára, az újdonságra oly’ nyitott franciák sem egy könnyen fogadtak el mindent. Az 1900-as Világkiállításra felállított Eiffel tornyot le akarták bontatni. A Louvre bejáratát képező üvegpiramissal is nehezen barátkoztak meg. Nem is beszélve a történelmi városrészbe ékelt High-tech stílusú Pompidou Kulturális Központról. Ez utóbbi megkedveléséhez is több évtizednek kellett eltelnie az 1977-es nyitáshoz képest. Ezek után felteszem a kérdést: A dunaújvárosi szoborpark ambivalens megítélése miért probléma?

Ha elfogadjuk azt a tényt, hogy a franciák egy személyben konzervatívok és modernek, akkor könnyebben megértjük „csinált” városunk polgárainak viszonyulását az ipari hátterű alkotó-művészetekhez. Bár nem könnyű sematizálni egy hatvan esztendős city lakóinak gondolkodását, s ha mégis megteszem, akkor tudomásul veszem, hogy nem egyszerű befogadni a szokásostól meglehetősen eltérőt. A nonfiguratív művészet amúgy is sokaknak emészthetetlen.

Mert hogyan is jártak a franciák? Elutasították a vastornyot, s végül az „Öreg hölgy” Párizs egyik jelképévé, büszkeségévé vált. Ma már nem győzi átereszteni a világ minden tájáról érkező tömeget, hiszen joggal kíváncsiak rá és a belőle tárulkozó látványra.

Egy kortárs képzőművésznek hatalmas megtiszteltetés, ha a Beaubourg-ban mutathatja meg alkotásait. A Franciaország egykori köztársasági elnökéről, George Pompidou-ról elnevezett központ színházi studiókkal, galériákkal, hatalmas könyvtárral, koncerttermekkel, a Modern Művészetek Múzeumával beteljesítette megálmodója vágyát, aki egyúttal nevét ily módon is átmentette az utókorra. A központ előtt állt 1994-ben többek között a kalocsai születésű Nicolas Schöffer egyik alkotása. Ettől nem messze, 1998-ban, a városháza kiállításán láthatta a közönség a „Párizsi kibernetikus fénytornyát”. A dunaújvárosi belvárosi modern szoborpark névadója 1963-ban mutatta be a francia fővárosban akkor épülő üzleti negyed számára tervezett 324 m magas fénytorony, a Tour Lumiére Cybernatique de La Défense makettjét.

S ami a megbotránkozás újabb tárgya, az a Párizs közeli versailles-i királyi kastély parkjában és termeiben szeptember 14-től három hónapon át látható Takashi Murakami kiállítás. Az egyik legismertebb japán kortárs szobrász művei arról árulkodnak, hogy hihetetlenül vonzódik a drága és feltűnő tárgyakhoz. A mosolygó virágai, gonoszan vigyorgó, de szerethető figurái, nem utolsó sorban meghökkentő Buddha szobrai igencsak értetlenséget váltanak ki a versailles-i pompába betekintőkben. Így találkozik egymással a tizenhetedik század a huszonegyedik század világának egy-egy szűk szegmensével. A világ leggazdagabb művészei között számon tartott Takashi Murakami 1996-ban alapította meg Kaikai Kiki összművészeti vállalatát, amely több mint száz alkalmazott segítségével állítja elő a Murakami tervezte festményeket, szobrokat, Louis Vuitton-táskákat, pólókat és plüssjátékokat. A szokatlan alkotások mégis csak elindítják a fantáziánkat, s egyfajta tudathasadással osztjuk meg agyféltekéinket. A Napkirály, XIV. Lajos és udvara, s a leszármazottak, valamint elhíresült hozzátartozóik életébe képzelve magunkat, teremről teremre, lakosztályról lakosztályra haladva, a padlótól a plafonig mindent megnézve, a gondolkodásunkat a pillanat tört része alatt átprogramozva, a huszonegyedik, huszonkettedik század kifejezés- és formavilága felé fordulva, alaposan megkapjuk a leckét. Nem elég elképzelnünk az udvarban kialakított szokásokat, a mai és az akkori tömegek számára is minden értelemben túlzásba vitt életvitelt, egy őrületes váltással, újabb képi világot kell befogadni, amelyet Takashi Murakami teremtett meg. Szédülünk, mire kiérünk a kastélyból. És eltelik néhány nap, s a számítógép keresőjébe beütjük: „Takashi Murakami Versailles-ban”-t, ugyanis először csak meg akarjuk mutatni ismerőseinknek, micsoda őrültségnek voltunk a részesei, majd kezdenek hiányozni a „mosolygó virágok” (több négyzetméter felületen), s ugyan, nézzük már meg újra azokat a groteszk, vérlázítóan pimasz lényeket! S talán nem is olyan rossz az az 5 m magas arany színben karátoló Buddha. S íme elérte a célját a művész: foglalkozunk műveivel, a magocska bekerült a fejünkbe, úgy, hogy holnap már a sok kacat közül az ő szín- és formavilágára emlékeztető tárgyakat, műtárgyakat válasszuk nekünk tetszőnek. Ja, és hol lehet venni Louis Vitton táskát? Na jó, elég lesz egy pénztárca is…

Szente Tünde