Kék tábla mutatja, az óvárosi Orvosi Rendelő alatt, hogy megérkeztem a Drogambulanciára. Nyüzsgés, autók haladnak el mellettem, az ajtó zárva, becsengetek. Mint később megtudom, ez így természetes, a biztonság és a bizalmi légkör miatt. Egy férfi nyit ajtót nekem, szinte azonnal, nem lehet több harmincöt évesnél, mosolyogva üdvözöl, én pedig kissé tartózkodva, belépek. Nem tudom, mi vár. Meglepődöm.

Mintha egy lakásba lépnék, otthonos, nyugodt, az irodából fény szűrődik, beszélgetnek, mert amúgy kellemes a homály idebent, kint harminc fok meleg. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a hangulat, a helyszín, és más egyéb sem hasonlít kórházhoz, sehol egy orvos, vagy fehér köpenyes ápoló. Az intézményt 2012 márciusában hozták létre, a Magyar Református Egyház Intézménye, tevékenységük szorosan összefügg a Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió Ráckeresztúri Drogterápiás Otthonával.
Az intézmény vezetője Victorné Erdős Eszter, és öten alkotják a Drogambulanciát. Czere-Ambrus Mária pszichológus, az intézmény koordinátora. Csilla, szociálisgondozó ápoló, akihez az újonnan érkezettek kerülnek, feladata, hogy elbeszélgetés után felismerje, ki és hogyan tud hozzájárulni a gyógyuláshoz. valamint ő biztosítja a tűcserét, intézi az egészségi és szociális ügyeket. Zsófi, szociálismunkás és addiktológiai konzultáns, rendszerint abban segít, ha szenvedélybetegnek elvonóra van szüksége, pontosan hova és mikor, merre tovább. Rajtuk kívül még ketten vannak, Berni viselkedéselemző, aki egyénileg foglalkozik a betegekkel, börtönbe is jár előadásokat tartani, csoportot vezet, és Feri, aki talpra állt szenvedélybeteg, szintúgy egyéni segítő, csoportvezető, és éppen készül megtartani a Zenekört. Addig is teával kínál, kiszemelek magamnak egy helyet a kanapén, és várjuk a többieket.

Nem sokan, öten-hatan összegyűlünk, a lényeg: mindenki kezébe vesz valamilyen, itt található hangszert, Feri adja az alapot, gitárral, a végére mindenki bekapcsolódik, saját üteme szerint, eleinte egy pillantással jelezve a másiknak, hogy szálljon be. Quimbyt játsszunk és bluest. A végére mindenki felszabadultan számol be arról, milyen élményben volt része. Szünetet tartunk, Feri készül a következő csoportra, az Életútra, ahol is mindig egy, már felépült szenvedélybeteg a vendég, és mesél életéről, drogos múltjáról, küzdelmeiről, jelenéről és a jövőbeni terveiről. Meghallgatjuk, aztán szabadon, őszintén lehet kérdezni, hozzáfűzni a hallottakhoz. Mint azt megtudtam, ezeken kívül van a Ventillátor nevezetű önismereti csoport, az Utógondozó, ahol gyógyult szenvedélybetegek ülnek össze, és a Kreatív, ahol alkotás és azoknak elemzése folyik. A Drogambulancia működése sikeresnek mondható, nem egy olyan kliensük van, aki mára tiszta, holott az elején nem is állt szándékában leállni a drogok használatával, elterelés okán került hozzájuk.

A herointól félútra

A törvény szerint, ha valaki csak kisebb súlyú drogos bűncselekményt követ el, és részt vesz egy legalább hat hónapos folyamatos „drog-kezelésen”, akkor nem fogják megbüntetni (ezt nevezik elterelésnek).
Egyik történetük T. Sándor, 33 éves, dunaújvárosi, Pécsen él, önként vonult be a rehabra, mára teljesen tiszta.

Hol volt az a pont, és miért döntöttél úgy, hogy leállsz a szerekről?

- Egy ideje az utcán éltem, túl a hajléktalanszállón és húsz éve tartó anyagozáson. 2013 márciusában, amikor még havazás és fagy volt, szóval, egyik reggel arra keltem, hogy megvertek, nem emlékeztem semmire. Besétáltam a kórházba, ott pedig átirányítottak a pszichiátriára. Tíz nap után kiengedtek, mondván, hogy most már jól vagyok, szedjem a gyógyszereket, de nem hatott semmi, olyan elvonási tüneteim voltak. Egyszerűen nem volt hova lejjebb, be kellett lássam, muszáj végeznem azzal az élettel, amit ugye, nagyon fiatalon kezdtem el. Volt minden. Heroin, kokain, LSD, ópium, amfetaminok, fű, és persze, az alkohol. Loptam, hazudtam, csavarogtam, a börtönt is megjártam.

Mi történt ezután? Honnan és hogyan kaptál segítséget az újrakezdéshez?

- Bernit a hajléktalanszállón ismertem meg, ő akkor ott pszichológusként dolgozott .A tanácsára látogattam el a Drogambulanciára. A kórházból kikerülve, még mindig küzdve az elvonással, sokat jártam oda. Tudtam netezni, telefonálni, rendezni, hogy elvonóra mehessek. Pénzem persze semmi nem volt, már majdnem autóstoppal vágtam neki az útnak, aztán a testvérem kisegített, hogy el tudjak jutni. Ezenkívül volt egy srác, még a múltamból, aki több mint tíz éve tiszta, példaértékű a számomra, akkor és most is, úgy éreztem, nekem is végig kell csináljam. Egy évig tartott. Most egy Félutas lakásban lakok, ami az újrakezdőknek ad helyet, és az elvonó elhagyása után két héttel munkát is találtam. Azóta dolgozom, igyekszem a kötelességeimnek eleget tenni, élményeket szerezni, - természetesen józanul -, ápolom a kapcsolataimat, a terápián szerzett barátokkal és mindenkivel, aki segített eljutni erre az útra. Jól érzem magam.

Mondanál pár szót arról, hogy milyen tisztaként élni most, és mik a terveid?

-Tele vagyok hálával és lendülettel. Mindig is tartozni akartam valahova, csonka családban nőttem fel, apám alkoholista, de szinte mindenki más körülöttem: ivott. Az első tudatmódosuluásom se sült el valami jól, mégis csináltam, bármire kapható voltam, a végén függővé váltam, ahogy az lenni szokott, és teljesen lecsúsztam, miközben szégyelltem is magam, kerültem az embereket. Ez most ennek az ellentéte. Úgy érzem, kaptam még egy lehetőséget, és igyekszem is élni vele. Lehet, hihetetlennek hangzik, de olyan örömökre, tapasztalásokra teszek szert, amik felérnek azzal az állapottal, életérzéssel, amilyet csak kábítószer használatával sikerült azelőtt. Mivel, hiszem és tudom, hogy az ember akkor is függő marad, ha már nem használ szert, rendszeresen járok a pécsi gyűlésekre, ahova már józan szenvedélybetegek jönnek össze, beszéljük meg, ami éppen bennünk van, mi történik velünk, megosszuk egymással a jót és a rosszat is. Elmondhatatlan, mekkora ereje van a közösségnek, a szeretetnek, ami körbevesz már egy ideje.