Éppen Münchenben kirándult társaival, s csak a vakvéletlenen múlott, hogy nem volt ott a lövöldözés helyszínén. Mi közben Emil a blokád alá vett területen volt, szülei itthon aggódtak. Édesanyja Nyerkiné Alabert Zsuzsanna, rettentően megijedt, amikor megtudta, hogy a fia pont az események közelében tartózkodik:
- A férjem nagyon jól beszél németül, azonnal a külföldi csatornákra kapcsoltunk, s próbáltunk a lehető legpontosabb információkhoz jutni. Szerencsére viszonylag hamar sikerült életjelet adni magáról a fiúnknak, aki elmondta, hogy jelenleg biztonságban van, egy étteremben tartózkodnak. Nagyon megnyugtató volt hallanom, hogy a németek mennyire jól kezelik a helyzetet, s mennyire nyitottan igyekeztek segítséget adni a diákoknak. Egy közelben lakó felhívta őket a lakásába ahol internet-hozzáférést biztosított a fiataloknak, töltő- kábeleket a telefonjaikhoz, s folyadékot, míg a szállodába a visszaszállításuk nem rendeződött el. Hamarabb be is fejezték a németországbeli kiruccanást,s indultak vissza Svájcba.
- Nem félsz?
- Nem, egyáltalán nem. A fiamnak egy különleges kutatási lehetőségben van része, s úgy vélem, itthon sem lenne nagyobb biztonságban, mint most Zürichben.
De hogy látta mindezt ifjabb Nyerki Emil azaz blogger nevén Galmon? Így meséli el blogjában a történteket:
A Mc’Donalds árt az egészségnek, avagy a müncheni támadás az én szemszögemből

Egy viszonylag unalmas napnak indult. Egy kutatói ösztöndíj programmal vagyok Zürichben ezen a nyáron. Ezen a hétvégén volt kirándulás Münchenbe, hogy az ottani kollégákat meglátogassuk. Reggel laborlátogatáson vettünk részt, délután pedig a Deutsches Museum-ba mentünk. Mivel innentől kezdve szabad időnk volt, sétáltunk a városban. Lányok akartak „fürdőbombát” venni, mivel a szálláson volt kád. Ennek későbbiekben még nagy jelentősége lesz. Éhesek voltunk, elindultunk hát keresni egy olyan éttermet, ahol van vegán kaja is. Szétváltunk egy ponton, mert esélytelen lett volna húsz embert egy helyen elhelyezni. 9-en maradtunk. 3 ír, 2 spanyol, 2 lengyel, 1 svéd és én. Találtunk egy hamburgerezőt, ahova befértünk, illetve volt vegán étel.
Pont mikor befejeztük mindannyian az evést és készültünk fizetni, hallottam három lövés visszhangját, majd megint hármat. Mindenki elindult a hátsó ajtó fele, a bejáratnál lévő pincér azonnal bezárta az ajtót, és a rácsot ráhúzta az ablakokra. Hátul az udvaron első dolgunk volt, hogy elkezdtük a kolleginákat nyugtatni. Egyértelmű, hogy sokkos állapotban voltak, szerencsére a spanyol az ír srác és jómagam még tartottuk magunkat. Kimondottan nem volt könnyű dolog. Belül bőgtem, csak vissza akartam jutni a szállásra, befeküdni az ágyamba és sírni, amíg el nem alszom. Eléggé nem férfias dolog, de szerintem mindenki megérti. Próbáltunk információ morzsákat szerezni, hogy terrortámadás, háborús helyzet vagy mi történt. Nem tudtunk semmit és ez volt a legrosszabb. Hallottuk a folyamatos szirénázást, ahogy a rendőrök érkeztek, több helikoptert is láttunk. Egy német srác leszólt a tetőtérből, hogy menjünk fel, van elég hely mindenkinek. Nagyjából 20-22 ember ment fel hozzájuk. Azonnal hozták a vizet, két matrac a padlóra, TV-ben ment az elő közvetítés. Ekkor derült ki, hogy csupán két utcára voltunk a támadástól. Nagyon rendesek voltak, előkerültek a telefontöltők, kaptunk WiFi vonalat. Próbáltunk mindenkit elérni, reméltük, hogy a csapat minden tagja biztonságban van. Féltünk, nehogy valakinek baja essen, hiszen ekkor még úgy tudtuk, hogy több támadó van.
Ekkor jöttünk rá, hogy pont abba a bevásárlóközpontba akartunk menni, hiszen a lányok shoppingolni akartak. De mivel vagy 40 percet voltunk a kozmetikai boltba, nem mentünk. Ez volt a legnagyobb sokk, hogy mi is majdnem ott voltunk. Szépen lassan elkezdtek jönni az információk. Teljesen le van zárva a város, tömegközlekedés leállítva, GSG-9-t (német kommandó) bevetették és úton volt a Cobra Commandó is (osztrák különleges erők). További tájékoztatásig nem lehetett kimenni az utcára. Ekkor indult el twitteren a lehetőség, hogy ahol befogadnák az embereket, írjanak címet. Egyre több társunkról derült ki, hogy sikeresen visszaértek a hotelba, ahol laktunk, a többiek pedig biztonságos helyen voltak vagy a rendőrkapitányságon vagy egy templomban vagy más hotelekben. Nem tudtunk mit tenni, vártunk újabb utasításra. Facebookon és Twitteren a rendőrség folyamatos tájékoztatást nyújtott, látszott a hihetetlen német precizitás. Fél 11 környékén kaptuk a hírt, hogy a templomba lévő kollégák átmentek a kapitányságra, hazaviszik őket az egyenruhások, amint nyugodtabb lesz a helyzet. Ekkor sikerült elérni a koordinátorokat, intézik nekünk a szállítást, illetve reggel hazahoznak minket Zürichbe. Folyamatos tájékoztatást kért, próbált minket nyugtatni. A kedélyek kezdtek lenyugodni, a lakásban egyre jobb lett a hangulat, ismerkedtünk. Ilyenkor vannak igazán kettős érzelmeim. Egyrészt nagyon meghat, hogy az emberek mennyire segítőkészek tudnak lenni, másrészt elszomorít, hogy ezt alapvetően akkor van csak, amikor történik ez, mikor nagy a baj.
Háromnegyed 12-kor kaptuk az SMS-t, hogy hívhatjuk a taxit. Tőlünk nem messze volt egy görög kolléga, mondtuk, hogy őt is fel kell venni, különben nem megyünk. „Senkit nem hagyunk hátra”. Amikor megérkezett az első taxi, elköszöntünk a házigazdáinktól és a többi embertől, aki még maradt. Egy nagyon nemzetközi csapat jött össze, Mexikótól Kínáig majdnem minden nemzettel.
Lent kellett egy kicsit várnunk, mert kellett egy második taxi, hogy mindenkit el lehessen vinni. Halálfélelmem volt, de megint nem szabadott kimutatnom, nehogy a többiek visszaessenek a sokkba. Elképesztően nehéz volt. Nagyjából fél órával később megérkeztünk a hotelba. Mi voltunk az utolsók, mindenki más ránk várt. Beértünk, a hangulat szinte olyan volt, mintha megnyertük volna az olimpiát. Mindenki azonnal a másik nyakába ugrott, többen elsírták magukat…