Azt, hogy vége a félévnek, hogy leesett az első hó, vagy, hogy még él, mozog, mint az a szerencsétlen földigiliszta, aki egyre mélyebbre fúrja magát a hideg, nyirkos talajban, hogy túlélje a telet?

Tenni nem tudok az idő múlása ellen – bár mások szerint nagy harcos vagyok –, úgyhogy könyörtelenül jön, közeleg a nap, amikor mindenki együtt lesz azzal, akit, vagy akiket igazán szeret. Az emberek az adventi időszak egy bizonyos részét azzal töltik, hogy drága ajándékokért futkosnak fel-alá az áruházakban, melyeket másnapra megbánnak, hogy megvettek, de „mindegy, jó lesz valamire” alapon már megtartják, legbelül azonban egészen az ajándékozásig azon rágódnak, hogy mégiscsak vissza kellett volna vinni azt a kötött pulcsit... A családfő pedig az utolsó pillanatban (és abban a reményben, hogy talán tud alkudni a karácsonyfaárusokkal) megveszi a cseppet sem olcsó, ritka levelű, lehajló ágú karácsonyfát, amelynek a látványától és az árától a család többi tagja kiakad, de azért feldíszítik, és az eredmény láttán elmosolyodnak, mert „Végülis szép lett!”.

Aztán jön az ömlengés a fa körül, mindenki rezignált, de leginkább az anyák, akik egész nap a konyhában főttek (együtt a levessel!), és ha ne adj’ Isten, még

Évának is keresztelték a szülei az ő legnagyobb örömére, akkor jöhetnek a rokonok, az ismerősök és mindenki boldog lehet, mert végre együtt a „nagy” család.

Eléggé aggasztó, igaz? Pedig ahogy azt a fenti ábra is mutatja, ilyen életet élünk! Mindenki mosolyog rád, és megkérdezi tőled, hogy vagy, mert már rég nem látott, de a válaszra nem figyel, az már nem érdekli. Csak az a fontos, hogy milyen a teríték, beruházott-e a család egy új étkészletbe, vettek-e új csini-vili szivárványszínben pompázó karácsonyfa füzért, ki hogyan van öltözve és még sorolhatnám.

A Szeretet pedig ott szomorkodik a sarokban és nem érti, miért ilyen a világ, miért nem foglalkoznak vele is egy kicsit. Volt már, hogy leültem mellé, és figyeltem a történéseket. Éreztem, hogy senki sem figyel ránk. Ott voltak a vendégek, ott voltak a szüleim. Mindenki nevetett, mintha jó kedvük lett volna. Velük nevettem, a Szeretet meg sírdogált mellettem. Ez aztán a Szenteste! – hát köszönöm, gondoltam magamban, és a Szeretettel kézen fogva távoztam a nappaliból. Senki sem vette észre. Azt sem, hogy ott voltunk és azt sem, hogy elmentünk.
Idén más lesz minden. Idén először töltöm egyedül a Karácsonyt. A szüleim külföldön dolgoznak, én itthon leszek.
Sosem vásároltam ajándékot senkinek, inkább szétosztottam pár apró csokit a barátaim között, a legjobb barátaimnak pedig vagy sütit sütöttem, vagy kézi munkát adtam – általában hímeztem valamilyen általam kitalált figurát, ennek mindig örültek.

A szüleimnek szeretet adtam. Csak úgy, a magam módján, ahogy azt az év bármely napján teszem. Ez év Karácsonyán mit adjak nekik? Mit? Menjek el a postára, és adjam fel levélben a szeretetemet? Vagy küldjem el nekik az interneten, mert ugye az internet mindenre jó! Ha a világ másik tájára utazott a barátod a szüleivel, akkor tudsz vele beszélni, a másik barátodnak láthatod az állapotát – igen, láthatod az is, hogy állapotos-e vagy sem -, a harmadik barátod pedig hála az égnek virtuálisan is jó éjszakát tud kívánni egyszerre több ezer embernek. De az én problémámat bezzeg nem képes orvosolni!
 
Semmi okom nem lesz arra, hogy ünnepeljek. Nem lesz karácsonyfa, nem lesznek fények, nem lesz ajándékozás. Haza se megyek, nem lesz hová. Távol lesznek tőlem azok, akiket igazán szeretek, akiknek a közelsége megnyugtat és szíven simogat, és akiknek a távollététől a szívembe markol a fájdalom. Több száz kilométerrel választ el bennünket ez a szörnyű világ.
Én itt maradok a városban, talán felkeresem az egyik barátomat, aki szintén a családja nélkül tölti a Karácsonyt; talán egyedül maradok, és elolvasok egy jó könyvet – nem tudom. Az biztos, hogy meghallgatom a kedvenc karácsonyi dalomat, és Poór Péterrel együtt dúdolom a szöveget: „Gyújtsál egy gyertyát, / ha leszáll a csendes éj, / mondj el egy imát / a sok szegény emberért! / A szeretet ünnepe, / hidd el, csak így lesz szép! / Áldását szórja rád majd az éj.” Aztán leoltom a lámpát, bebújok a takaró alá, és reménykedem benne, hogy együtt karácsonyozhatok Anyával – ha máshol nem, legalább az álmaimban.

Gaál Adrienn