Ez utóbbi sima ügy: némi közös költség elmaradása van, nem túl nagy összeg, s valószínűleg ki is fizeti, hiszen van nyugdíja. Sokkal inkább érdekes a szomszédjaival való viszonya, amit a legjobb indulattal sem lehet békésnek, barátinak és felhőtlennek mondani.
Se wc, se fűtés, csak csótány
Vígh István úr ugyanis gyűjtöget. Ha valaki az üres tejfölös dobozokat, vagy a szép formájú piásüvegeket gyűjtögetésnek nevezi, az semmit sem tud arról, ami Vígh úrnál a Római körút 28. VII. emelet 3 szám alatt látható.
Mit látható, sokkal inkább sejthető, mert ugyan bátor és már-már vakmerő vagyok, de nem vitt rá a lélek, hogy bemenjek a lakásába. A kiáradó bűz, a meghatározhatatlan tartalommal bíró kartondoboz-hegyek miatt lehetetlen lett volna „csak úgy” bemenni. Már, mint úgy, hogy ne érjünk hozzá semmihez. Egészen határozottan azt érezte az ember, hogy a fene tudja, mit szedhet össze abban a plafonig felrakott dobozlabirintusban, amiből szervezetlenül még ugyan, de nagy tömegben áradnak ki egyelőre még csak a csótányok.
Vígh úr „társbérlőinek” száma kezelhetetlen méreteket öltött, így szomszédjai leszórták az ajtaja környékét irtóporral, de vagy a csótányok rutinosak, vagy már immunisak az irtószerre, de vidáman futkorásznak fel és alá szomszédolni. A szomszédok az elején próbálkoztak a jó szóval, de 2012-ben aztán elszakadt a cérna, s a hatóságokhoz fordultak segítségért. Nem gépeltem el, idestova 4 esztendeje állapították meg a szakhatóságok (építésügyi hatóság, ÁNTSZ, környezetvédelmi iroda) képviselői, hogy „az alapvető emberi szükségletek a lakásban nincsenek biztosítva, tisztálkodó hely, illemhely, fekvőhely nincsen, a konyha használhatatlan. A katasztrófa védelem azt nyilatkozta, hogy tűzveszélyes…
A magántulajdon szentsége
Felszólították, hogy tegyen rendet, s aztán… nem történt semmi. A hatóságok a bolydult idegrendszerű lakók és képviselőjük unszolásának engedve többször és határozottan nyilatkoztak arról, hogy a lakásban talált állapotok tűzveszélyesek, köztakarítás szükséges a lakók biztonsága érdekében… aztán… egy váratlan fordulattal az eljárás megszűnt, mert a környezetvédelmi hatóság jegyzőkönyve azt tartalmazta, hogy „a lakásban felhalmozott tárgyak közül nem lehet egyértelműen külön választani, hogy mi a hulladék és mi nem az. Vígh István a tárgyakat saját tulajdonának tekinti, azoktól nem szándékozik megválni…”
Itt most törvényeket és rendeleteket kellene idézni, ám nem zaklatom ilyennel a nyájas olvasót, de az egésznek az a lényege, hogy a magán tulajdon szent és sérthetetlen. Azaz Víg úr lakásába – csak úgy akkor mehet be bárki, ha ő beengedi. Ő pedig nem engedi be és kész. Mindemellett ki az, aki az ő holmiijaira jogszerűen rá meri mondani, hogy szemét, pedig neki nem is az. Mindenesetre a közösségnek saját magának kellett jogi útra terelnie a dolgot, hogy bebizonyítsa, hogy ami Vígh úrnál van, az lehet, hogy szent és sérthetetlen viszont cefet büdös és nagyon bogaras, így az ő magántulajdonuk, s annak értéke is sérül, de alaposan.
Perről perre
Egy kis adalék. Még 2010-ben a tűzoltóknak kellett bemenni Vígh úr 7 emeleti lakásába az ablakon keresztül, mert hét emeleten keresztül pincéig folyt tőle a víz, a tulaj pedig nem engedte be a szerelőket. A tűzoltók tehát kényszerűségből betörték az ablakot. A lakók az incidenset követően felajánlották, hogy segítenek rendbe tenni a kitört ablakot, de Vígh úr nem kért belőlük. A lakásszövetkezet is kicserélte volna, hogy ne ázzanak az alatta lakók az esőtől, a hótól, de ő segítségükből sem kért. Így kívülről ráfeszítettek az ablakra egy takarófóliát, s az van rajta immáron hat esztendeje.
Időközben a bíróság is megállapította, hogy nem szép dolog, ami a lakásban történik, s felszólította Vígh urat, hogy tüntesse el a dobozait. Ez persze nem történt meg. Ekkor megbüntette 70000 forintra, majd ennek behajtását átadta végrehajtónak.
Csak zárójelben a lakásszövetkezet nem perelhette be Vígh urat a közösséggel szemben, mert jogilag egyik megbízóját sem képviselheti a másik ellen. Így a felháborodott lakók egyike vállalta magára a felperes szerepét, persze azért a Dózsa Lakásszövetkezet jogi és egyéb támogatásával, hiszen nyilvánvaló, hogy az ügynek most már 4 év távlatából is pont kell, hogy kerüljön a végére.
Jelenleg Vígh úr megígérte, hogy kipakol augusztus végére. Ne legyünk túlzottan optimisták, ennek akkora az esélye, mint trójai falónak az Epsoni derbin.
A végrehajtó most újra beterjeszti a bíróságra, hogy Vígh úr nem hajtotta végre a határozatot, az eljárási rend szerint a bíróság ezt követően majd utasítja a végrehajtót a lomtalanításra… ha a lomok elkerülnek, már jöhet is irtatni az ÁNTSZ.
A történet folytatódik?
Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a lakók kálváriájának feltehetően és végérvényesen ezzel nem lesz vége. Vígh úr ugyanis nem rossz szándékból, nem elvetemült módon gyűjti a kazettákat és a miegymásokat; egyszerűen ez a betegsége. Azaz, ha a jog és a törvény pallosa végre le is csap rá, még sem valószínű, hogy pont kerül az ügy végére. Megítélésem szerint rövid idő múlva visszaszerzi vagy pótolja elveszett javait, s a dolog kezdődik elölről. Grőb János, a társasházi küldött is hasonlóképpen látja a dolgokat, s örömmel vette, amikor a kálváriájuk ismeretében egy közösségi portálon jelentkezet Vígh úr lánya, aki felajánlotta, hogy ugyan gyermekkora óta nem látta apját, de felveszi vele a kapcsolatot, és segít a ház lakóinak. Hogy sikerül-e rábeszélnie az apját a gyógykezelésre, vagy szóba jöhet-e a gondnokság alá vétel, az még egyelőre igencsak kérdéses.
Addig is kéthetente irtatják a csótányokat, s közben reménykednek a jogszolgáltatásban és persze a csodában.