Az értékeink között az egyik legfontosabb a magyarságunk. Magyarnak lenni azonban nem mindenkinek és nem mindig könnyű. Van, hogy erő, bátorság, kitartás szükséges ahhoz, hogy fel merjük és fel akarjuk vállalni, hogy magyarok vagyunk. Így vallanak erről azok, akik mindezt már megtapasztalták.

Farkas Lajos, múzeumigazgató –Intercisa Múzeum

53 éves, Szabadkán – Jugoszláviában élt, s 1993-ban költözött haza
Büszke vagyok arra, hogy magyarnak születtem, számomra a nemzeti tudat ápolása mindig is elsőrendű feladat volt. Szabadkán születtem, magyar nyelvű óvodába, általános és középiskolába jártam. A szerb –horvát nyelvet, mint államnyelvet szintén oktatták, viszont igaz magyar nyelven, de a délszláv népek történelmét taníttatták velünk. Magyar történelemről alig volt szó, így amikor csak átjöttünk az anyaországba, mindig történelmi és irodalmi témájú könyveket vásároltunk és így sajátítva el a magyarsággal kapcsolatos tudást. Jugoszlávia egy sok népből álló ország volt, ahol egyik nép sem volt abszolút többségben, így egy bizonyos nyugalom volt az ott élő nemzetek között. Igaz ez a nyugalom csak látszólagos volt és mint azt a kilencvenes évek eseményei is bizonyították a nacionalizmus ott parázslott a felszín alatt. A magyarságtudat ápolásában jelentős szerepet játszottak a történelmi egyházak. A hittanórákon a bibliai események mellet, a magyar történelemről is beszéltek. Trianonról ott hallottam először, majd később a nagyszüleimtől és szüleimtől. Részletesen elmesélték magyarságunk megcsonkítását és azt is, hogy azt ők hogyan élték meg. Emlékszem egy nemzetközi vízilabda mérkőzésre, ahol felhangzott a magyar himnusz. Nagyszüleim felálltak és sírva énekelték, apám azt mondta, hogy ez a mi himnuszunk. Nekünk határon túli magyaroknak minden nap meg kellett harcolnunk magyarságunkért, ezért a mai napig számomra szent a Himnusz, a Szózat a zászló és a címer.

Csadi Zoltán, színművész,33 éves.

Csehszlovákiában születtem és 18 éves koromig ott is éltem. Pontosabban 1993-tól már Szlovákiában, miután külön vált Csehország és Szlovákia.Magyarországon 2000 óta élek

Kisgyermek korom óta fontos számomra a magyarságom. Olyan családba születtem és nőttem fel, ahol az, hogy magyarul beszélünk, írunk, gondolkodunk, hogy a hagyományainkat és az értékeinket őrizzük, és a kultúránkat ápoljuk természetes velejárója volt az életnek és mind a mai napig az. Voltak nehéz időszakok a felvidéki magyarság életében. A családom is érintett volt a deportálásokban. Nagyszüleimet kitelepítették és mindenüket elvették, naponta kellett szembenézniük a reszlovakizáció fenyegető veszélyeivel, gyerekként halva ezeket a történeteket szinte belém égett a magyarságom. Középiskolásként a „nagyvárosban”, Galántán jómagam is megtapasztaltam, hogy milyen kisebbségi magyarként élni egy többségi nemzet mellett. Volt, hogy ránk szóltak az utcán, hogy ne beszéljünk magyarul a barátaimmal, de ezen mindig jót nevettünk és tovább folyatattuk. Kisebbségi magyarként élni soha nem volt könnyű, sehol a világban, de az idő minden sebet begyógyít, és kicsit megszépít. Visszatekintve ma már inkább csak a közösség megtartó és összekovácsoló erejére emlékszem ezekből a „tiltakozásokból” és csak remélni tudom, hogy az utánunk következő nemzedékek megőrzik és továbbörökítik kultúránkat.

Fodor Noémi (19 éves), kézilabdázó

A Dunaújvárosi Kohász Kézilabda Akadémia 2012-ben Marosvásárhelyről hívta az akadémiára.

„Mintha csak most érkeztem volna, hihetetlenül gyorsnak találom az idő múlását. Viszont ez a négy év megtanított az életre, ha tehetném, se változtatnék egyetlen percén se. Örökre bennem maradnak emlékezetes pillanatok: első nap az iskolában, az első edzés a csarnokban, a Rudas-hét, az érettségi, a viborgi edzőtáborok, az igazgat úrral tartott beszéd a Nemzeti Összetartozás Napján, a koleszos rendezvények… és még rengeteg minden, amit ennek az akadémiának és városnak köszönhetek. Nagy döntés volt nyolcadik után, hogy ilyen messzire eljöjjek a szülői háztól, de egyszerre akartam szeretett sportágamban és a magyar nyelv használatában fejlődni, ezt pedig csak az anyaország kínálta. Kellett egy adag szerencse is, hogy bekerüljek a kiválasztottak közé, akik Magyarországon, sokkal jobb körülmények között folytathatták tanulmányaikat, de úgy érzem, szorgalommal, munkával tettem is ezért a bizalomért.
A magyarságom erősödött és gazdagabb lett az új otthonnal, új barátokkal. A szokásokat, hagyományokat és nyelvet Erdélyben is őriztük, talán néha még nagyobb átéléssel is, mint itt tapasztalom. Viszont sokat gazdagodott a szókincsem, elmélyültek irodalmi, földrajzi, történelmi ismereteim. Ugyanakkor a ragaszkodás szülőföldem iránt a ritkuló találkozások miatt még meghatározóbb lett, mindig nagyon várom, hogy megpillanthassam a hazai tájat.
Családunk helyzete most vált igazán nehézzé: szüleim és kistestvérem Németországba költöztek a jobb megélhetés reményében, tehát a gondolataim már három hely között cikáznak. Egy biztos: én itt maradok, mert itt érzem magam a legjobban, és itt van még feladatom. Elkezdem a Testnevelési Egyetem sportszervező-menedzser szakát, közben szeretném kihozni magamból a legtöbbet a dunaújvárosi kézilabda akadémián, mert egy nagyon jó közösség tagja lehetek. Ha tíz év múlva diplomás sportszakemberként/játékosként még mindig a kézilabdában dolgozom, akkor nagyon boldog leszek. És remélem, addigra teljesül egy nagy álmom is: végighajózni a Dunán. Természetesen magyar zászló alatt…”