Arról már leszoktam, hogy ötpercenként berohanjak hozzád, de azért időnként rád-rád pillantok és mosolyodból ítélve örömmel nyugtázom, hogy éppen valami szépet álmodsz. Bizonyára még sok-sok évig benézek majd hozzád, amíg alszol, de jól van ez így, azt hiszem.
Lassan már egy éve, hogy minket választottál szüleidnek, amiért nem lehet elég hálás neked, de azért igyekszem szívem minden szeretetével imádni téged, amíg élek- vagy talán még azután is. Öt hosszú év küzdelme, fájdalma, csalódottsága és boldogtalansága kezd a homályba veszni, de elmúlni sosem, hisz ez a hosszú út is az életem része volt, aminek a végén ott várt rám a Csoda, éppen karácsony előtt…

Sosem voltam az az ősanya típus, nem álmodoztam nagy családról, három, négy gyerekről. Nem akartam fiatalon anyuka lenni, mindig úgy terveztem, hogy harmincéves korom körül születik meg az első gyerekem, aztán majd meglátjuk. Ember tervez, Isten végez - ahogy szokták volt mondani, így eljött a harmadik x, de gyerek még sehol. Nem baj, próbálkozunk tovább, majd csak összejön… Eltelt egy év, de még mindig semmi. És akkor elkezdődött: orvosok, specialisták, Istenek, a „legjobbak” Pesten, az országban, stb. és egy vizsgálat, aminek eredményeképpen a diagnózis: nincs semmi baja asszonyom, próbálkozni kell tovább. Próbálkoztunk majd újabb egy évig, de hiába.
Akkor már nem igazán szerettem az addigi életemet, hisz annak ellenére, hogy megvolt mindenem, mégis hiányzott valami, vagy inkább valaki. Egyre erősebb vágyat éreztem egy kisbaba iránt, hisz tudtam, hogy csak így lehet teljes az életünk, csak így lehetünk igazi család. Ráadásul már szinte az összes barátunknak volt egy babája, vagy épp útban volt a világra. Fájt, rettenetesen fájt, hogy nekünk még nincs, de akkor még fogalmam sem volt, hogy milyen nehéz és küzdelmes út áll előttünk.

Magamtól kezdtem el a meddőségi klinikák után érdeklődni, egy ismerősömön keresztül jutottam el az egyik állami intézetbe. Kötelező vérvételek sora következett, majd egy altatásban végzendő, pár perces vizsgálat, ami nálam egy majdnem kétórás műtéttel végződött. És a kíméletlen, őszinte mondat szeretett orvosomtól: olyan műtétet kellett végrehajtanunk, aminek következtében csak a lombikprogram jöhet szóba. Semmi gond, akkor lombikozunk. Nem telt el három hónap és már az első beültetés eredményére vártunk. Biztos voltam benne, hogy sikerült, hiszen most már nincs semmi gond, ami gond volt, az huss, megszűnt, eltűnt. De sajnos nem így lett. Nem sikerült. Nem baj, hisz ez még csak az első próbálkozás volt. Aztán jött a második., majd a harmadik-eredménytelenül. Ekkor megtörtem egy kicsit. Elfáradtam. Elfáradt a testem, a lelkem. Fájt, rettenetesen fájt, de tudtam, hogy soha nem adom fel és majd megyünk tovább, csak pihenek egy kicsit. Muszáj volt hinnem benne, mert anya akartam lenni!
Elérkezett a negyedik lombikprogram ideje. Már óriási tapasztalattal, szinte szakmai szemmel néztem a petesejtek alakulását és vettem tudomásul, hogy naponta már nem kétszer, hanem háromszor kell injekciót adnom magamnak. Életem egyik legszebb és legmeghatóbb élménye volt végignézni, ahogy az a pici pont eggyé válik velem. Abban a pillanatban tudtam, hogy most már jó helyen vagy, biztonságban. „Kérlek, maradj velem!”, suttogtam halkan, miközben kitoltak a műtőből.

És te meghallgattál. Pár hét múlva álltam hajnali ötkor a fürdőszobában, kezemben egy teszttel, amin lassan, de biztosan elindult a második csík. Hihetetlen, felfoghatatlan, földöntúli boldogság árasztott el a lábujjamtól a fejem búbjáig. Álltam és csak néztem a két csíkot, nem mertem elhinni. Aztán belenéztem a tükörbe és ömlöttek a könnyeim.
Hosszú, vegyes érzelmekkel teli napok, hetek és hónapok következtek. Egyszerre aggódtam és örültem, de mindenek előtt iszonyatosan boldog voltam, hogy kismama vagyok. Büszkén viseltem a kismamaruhákat, imádtam az egyre növekedő hasamat kihangsúlyozni. Virgonc, igen aktív kisfiú voltál már odabent is, sokszor kalimpáltál, izegtél-mozogtál, mosolyogtál a felvételeken. Januárra voltam veled kiírva, de te úgy döntöttél, hogy hamarabb érkezel. Hosszú éveket vártunk rád, mégis váratlanul ért a pillanat, amikor jelezted, hogy most már elég volt odabent. Egy keddi hajnal volt, amikor világra jöttél, és ezzel sok-sok embert tettél boldoggá, s csaltál könnyeket valamennyiünk szemébe.

Már otthon voltunk, amikor eljött a karácsony. A ház gyönyörűen feldíszítve, a konyhában finom ételek (hála a mamáknak), a karácsonyfa színes gömbökkel tele, a kandallóban pattog a tűz. Ebben a meleg, otthonos, meghitt környezetben együtt ünnepeltünk mi hárman, apa, te és én- pont úgy, mint egy igazi család. Igen, család lettünk, ami veled lett teljes, egy kerek egész.

Drága Kisfiam!
Nagyon boldog első születésnapot és áldott, békés karácsonyt kívánok neked. Kívánom, hogy az életben minden vágyad úgy teljesüljön, ahogy az enyém teljesült. Higgy a csodákban, hisz te magad is az vagy… Köszönöm, hogy vagy nekünk!

Szeretlek, Anya