Mi, városi emberek szokatlanul figyeljük a külföldi tanulókat az utcán: más öltözködés, más kultúra, szokások. De hogyan lát minket ugyanez a külföldi hallgató?
- Magyarország egy nagyon békés, nyugodt ország, így én is nyugodtabban érzem magam- válaszolja a kérdésemre Sanaa. - Teszik a népzene, a hagyományok, az öltözködés és finomak az ételek. Persze egy más kultúrából jöttem, mégis fedeztem fel hasonlóságokat: például találkozáskor mindkét arcra puszit adnak, ez nálunk is így történik.. És az is roppant szimpatikus, hogy a magyaroknak szintén fontos szerepet tölti be az életükben a család, illetve az idősek tisztelete, nálunk is így van ez, például mi is átadjuk a buszon a helyünket idős embereknek. Ahogy ezeket a dolgokat látom a magyarok mindennapi életében, nosztalgiával tölt el, s eszembe jut a szülőhazám. Ami számomra furcsa, hogy a helyiek (magyarok) nagyon félénkek, nem barátkoznak könnyen. Ez adóhat abból, hogy nem ismerik sokan az angol nyelvet, így zavarhatja őket, hogy nem tudnánk kommunikálni, vagy ez az első alkalom, hogy külföldivel találkoznak, és még nem ismerik ezt a helyzetet. De ez nem zavar engem, csupán ahonnan én jöttem, sokkal nyitottabbak az emberek, sokkal könnyebben barátkoznak, ezért tartom ezt a zártságot furcsának.
Hogy vajon, amit Sanaa érez az összefüggésben van-e a migráns-áradattal szembeni félelemmel, arra nem tud válaszolni. Mégis felvetődik a kérdés, vajon képesek vagyunk-e fenntartások nélkül fogadni a Szíriából, Marokkóból, vagy akár Afganisztánból, Törökországból érkezett tanulókat?

Sanaaval a Dunaújvárosi Egyetem Nemzetközi Klubjában ismerkedtem meg. Saját országát, szokásait mutatta be, nekünk magyaroknak, s a más országokból érkező tanulótársainak. Meg kell szokniuk illetve szoknunk egymást. Mint ahogy Marokkóban a sült csirkéhez egyaránt használnak sót és cukrot is, igazolva, hogy a különbözőség is elférhet egymás mellett.