Tisztelt Kiállítók és Vendégeik!

Egy email-párbeszéddel kezdem, hogy hogyan is kerültem ide, és miért intrikaként…

1.levél: Tábori Csaba ( a kiállítás szervezője ) mellékletben az itt látható plakát…

"...ez a medijális invitátilyon....,ez mén papíron is ,csak osztva..gö-gö.........,szinte mindenki vissza igazolt, de nehéz magunkat kotonba tartani...,ez egy 4 hónapos projekt...ü:cs."

Válasz: fekete:

"Én nem akarok intrikus lenni...:-(((
azokat mindenki utálja...és a végén pórul is járnak, s még jól megveti őket
a köz is...
én hófehérke akarok lenni..
pl."

2 levél tábori:

"..a fehérkék prostiuládóddanak,....a jokker örök, kiemlékez a kiskocsog kopott denevérre...különben is nékünk nehézsújúlepkéknek, ólomszerűen tulsúlyos a cihéje....is..."

válasz fekete:

"Nem győztél meg, kérlek írd oda, hogy amúgy álruhás Hófehérke, vagy
valami ilyesmi.

:-) csak hogy pozitív is legyek, ez az én nagy vágyam...hogy
telefonáljanak értem 277 forint áfáért...tömegesen

3. levél tábori
"...oké...."

Hát, így kerültem ide… és itt most teljesen nyilvánvaló, hogy intrikusként kell megnyitnom egy tárlatot. Pedig ahogy hallhatták mindenképpen Hófehérke szerettem volna inkább lenni.

Hogy mi a különbség? Ha Hófehérkeként nyithattam volna meg ezt a csoportosan elkövetett tárlatot, akkor arról beszéltem volna, példának okaként, hogy mennyire szeretem Balla Attila képeinek túlfűtött erotikáját, Gáspás Aladár érzéki humorát, Holhos Tamás elgondolkodtató fotóit, Kiss Ervin Gábor ( azaz Kiss Gabi ecsetkezelését) Ifjabb Koffán Károly konstruktívikusságát, Móder Rezső szürrealizmusát, ROHO humanizmusát, Rozsnyai Sándor színvilágát és hogy Tábori Csabi a barátom, de ennek ellenére csak fogadással tudtam tőle képet szerezni. Na. mindegy…

De hát ezeket nem mondhatom, mert nekem itt, most ahogy hallották intrikusként kell fellépnem, legyen hát így…s így

Kezdjünk bele… Mindig is hittem abban, hogy a képeket kell az emberekhez vinni, s nem az embereket a kiállítóterembe… Íme itt a kamara galéria legjobb példa arra, hogyan lehet egy kiállításra teljességgel alkalmatlan helyen mégis tárlatokat csinálni, igazolva, hogy egy művész mindenre hajlandó, hogy valaki megnézze a képeit.

Az alkotónak nagyon fontos, hogy közzétegye, mit gondolt, mit érzett és mit rajzolt vagy festett le. Én már nyitottam meg elhagyott tüzéptelepen is tárlatot, ez azért mindenképpen jobb…

Meg gondoljanak bele, azért ide csak járnak stempliztetni, papírokat hozni vinni, meg ilyesmikre, mint a képekért egy kiállítóterembe.

S ha többen jönnek, akkor ugye, megtöbbszöröződik az esélye annak, hogy valaki végre vegyen képet is, ami azért valljuk be, nem általános és szokásos cselekedet, a mai világban.

Hogy miért éri meg egy kamarának a tagjai díjaiból kiállításokat rendezni? Először is kevesebbet kell festetni a folyosót, mert a képek takarják a lyukak helyét. Tudják, hogy milyen drága a szakipar? Itt meg a magukat megjelentetni kívánó alkotók ingyen és örömmel adják alkotásaikat, alig költség és dupla szórakozás.

És ugye, a folyamatos tárlatosdi már az itt dolgozók esztétikai fejlődése szempontjából is hatékony , egy jó főnök pedig nem sajnál egy kis költséget azért, hogy a beosztottak jobban örüljenek a világnak. Másrészt van egy üzleti vonatkozása is a dolognak: illendő egy –egy képet is itt hagyni az alkotóknak…

S az pedig még befektetésnek se rossz. Van , akinek még életében is egészen jól felmennek az alkotásai árai…az itt kiállító alkotók mindegyike letett már annyit a képzőművészet asztalára, hogy ne vászon és festék árban adja a képeit..

És itt azért csak vállalkozói kamaráról van szó, az üzlet pedig üzlet… még ha a pénzt nem is festik, hanem nyomják… Azért egyszer megnézném, hogy a kamara hol és merre tartja az eddigi itt kiállítók hála-adományait? De tényleg, Markovics Gyuri? Egyébként megjegyzem, én is kaptam már megnyitó után ajándékba képet… jobb helyen nem csak a szervezőknek jár…

Lépjünk tovább… Az intrikusi szerepkör nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy ez egy csoportosan elkövetett tárlat. Ez felettébb nagyszerű. Több szempontból is…

Még akkor is, ha nem egyszerű egy sikátorba ennyi ember alkotását elhelyezni… de hát… nyolc embernél megnyolcszorozódik azon ismerősök és rokonok száma, akikkel életükben még nem vesztek össze, és el kell jönniük a megnyitóra.

így egy ilyen vernisszázson sokkal többen vannak, mint egy egyszemélyes tárlaton, mint ahogy itt is. És ez azért sokkal jobban is fog mutatni a fényképeken is.

Ráadásul, minden megnyitó után ital is van. Most nem kell nagy matematikai képesség hozzá, hogy nyolc ember nyolcszor annyi piát hoz, mintha egy lenne. Ezért vagyunk mi is itt…

És most rátérnék a léghajóra, tudom, mindenki a „szekszért” jött ide, de mint tudjuk, az a legtöbbször nem megy annyira gyorsan és könnyen – sajnos- , meg kell dolgozni érte, úgy hogy most előbb kitérnék a léghajóra…

Ha kellően mocsok és szemétláda lennék, beszélnék egy kicsit a léghajózás történetéről a kezdetektől napjainkig. Jó hosszan ecsetelném az egész sztorit a zsákutcás fejlesztésekkel együtt, a tragédiákat persze külön kiemelném. Kellő komolysággal, miközben fetrengenék magamban a röhögéstől, mert egy megnyitó beszédet senkinek nem illik itt hagynia, és közben szüneteket is tartanék, és nézném az arcokon a szenvedést….

Mivel én csak kényszerből vagyok csak intrikus, így csak jelzem, hogy megtehetném, de nem teszem, mert alapvetően és a lelkem mélyén humanista vagyok…

Azért beszélnék arról helyette, hogy a léghajóval ugye, eltávolodunk a földtől, s ha eltávolodunk, megváltozik a dolgokra a rálátásunk, izgalmasabb érdekesebb viszonylatokat is felfedezünk az alkotásokon… Ez pedig amolyan kiállítási lila duma lenne, valójában szerintem Tábori Csabának léghajó jutott az eszébe, s ezt volt kedve rárajzolni a plakátra. Valljuk be a léghajó és szeksz együtt nem szokványos kohézió… ilyen őrültségre pedig – gondolta - remélhetően majd jó sokan lesznek kíváncsiak.

És már itt vagyunk a szexnél – jelzem, utána már csak a festők és képek jönnek, úgy hogy hamarosan eljutunk a végkifejletig, és végre koccinthatunk… Persze csak akkor és azután, amikor azt mondom, hogy ezzel a tárlatot megnyitom, és baromi hosszan megtapsolnak.

Mert ha nem, akkor még hozzáfűzök néhány ókínai bölcsességet, s végső kínzásként előveszem a magam által sütött pogácsákat is, ez utóbbinak a receptjét szerintem még valahonnan az ávh-tól szerezhette meg nagyanyám.. Ugyanis, ha megkóstolja valaki, utána mindent bevall, csak hogy ne kelljen venni belőle még egyszer…

Szóval a szeksz. Így ksz-szel. Az előző csoportos tárlat a Nőt akarok címet viselte. Ezt a kiállítást is hasonló gondolatiság szülte.

A szex mindig téma, azt mondják, hogyha kevesebbet gyakorolja az ember, annál többet beszél róla. Megjegyzem: ennél a pontnál egészen szorosan kötődik a művészethez is.

Ugyanis általában azok próbálnak szavakkal elmesélni képeket, szobrokat, akiknek semmi tehetségük ahhoz, hogy meg is csinálják. Olyanok, mint én…

És azok az úriemberek, bocs, srácok, akik itt kiállítanak, egyet a „szekszléghajó” tekintetében mindenképpen tudnak: képeket festeni. Egy pálya áll igazolásul mögöttük, s ha az életükben soha nem találkoznak eredetiben léghajóval és már csak beszélni és festegetni fognak a szekszről, a képeik akkoris valóságosak és igazak. Győződjenek meg róla.

Ezzel a kiállítást megnyitom. Most kellene a taps!