Lakásért, némi félelemmel költöztünk ide 1962-ben. Sztálinváros híre inkább rossz volt, mint jó. Szüleim javaslatára az ötvenes években nem ide, hanem Komlóra jelentkeztem diákmunkát végezni. Törőcsik Mari filmje (Kölyök) volt az első, egy ismerősöm személyes élménybeszámolója a második pozitív impulzus.

Dunaújvárosban (1961-től ez a neve) a városi összkomfort és az ideiglenesség vegyes keverékébe cseppentünk. Érzékeltük a kontrasztot az általunk ismert és megtapasztalt városok, nevezetesen Zalaegerszeg, Szolnok, Szeged, Debrecen és Dunaújváros között. Még a hetvenes években is érdemesebb volt Dunaföldvárra „átugrani”, annyira alulfejlett volt Dunaújváros kereskedelmi hálózata. Csalódást okozott, amikor meghirdetett kulturális rendezvény elmaradt az „érdeklődés hiánya” miatt.

Itt Dunaújvárosban éltük meg az első önkiszolgálóvá átalakított üzlet megnyitását, az igazi városháza felavatását, az új város gimnáziumának és szakközépiskoláinak felépülését, a vasműhöz nem tartozó, főként nőket foglalkoztató üzemek (fonoda, ruhagyár, Fékon, óragyár) létrejöttét. A város kórháza kezdetben két Kossuth Lajos utcai kockaházra és a technikumi szülőotthonra korlátozódott. Az 1964. évi nagy partomlás, a nagy ívű partfal-rendezés, a Szalki-sziget rendbetétele és a szabad strand megnyitása megtapasztalt városélményeim közé tartozott. Az eltelt évtizedek alatt új városrészek (Dózsa, Castrum, Béke), megújuló és teljesebbé fejlődő intézményhálózat (színház, új, majd megnagyobbított kórház, főiskola, fedett piac, bankok sora, hipermarketek, autószalonok) tették egyértelművé, hogy Dunaújváros méltó tagja a magyar középvárosok családjának.

Igazságtalanságként éltem meg a hetvenes, nyolcvanas években, hogy jórészt a Fehérvár-centrikus megyei döntésektől függött, mi épülhetett meg Dunaújvárosban és mi nem. Az 1990-től érvényesülő önkormányzatiság, a megyei jogú városi besorolás – hitem szerint - városunk vazallusi szerepének végét jelentette. Annak ellenére, hogy Dunaújváros – ellentétben más nem megyeszékhely városokkal – korábban is megkülönböztetett szerepet tölthetett be, lévén az első „szocialista” város. Az önkormányzati önállóságon túli szerepkör-emelkedést ígért a regionális területszervezés, ugyanis Dunaújváros pozíciója a Közép-Dunántúli Régió másik két városával (Tatabánya, Veszprém) lényegében azonossá válhatott volna.

Nem csökkent Dunaújváros jelentősége az ezredfordulót követően. Sőt! Az M6 autópálya, a Pentele-híd felértékelte elhelyezkedését az ország közepén.

Mint mindegyik városnak, Dunaújvárosnak is vannak sajátos értékei. Viszonylag homogén társadalmi szerkezete éppúgy ide tartozik, mint zöldfelületi gazdagsága, kulturális életének sokszínűsége, sport-tradíciói, a tagozatos iskolák választéka, stb. Vagy például az, hogy közvetlen autóbuszjárat köti össze Sopronnal, Veszprémmel, Péccsel, Bajával, Szegeddel, Békéscsabával, Szolnokkal. Előny a főváros közelsége, miközben kellő távolságra van Budapesttől. Dunaújváros méltó tagja a főváros körüli városgyűrűnek, ahová Esztergom, Tatabánya, Székesfehérvár, Kecskemét, Cegléd-Szolnok, Hatvan-Gyöngyös, Vác is tartoznak.

Mindez 60 év alatt. Nem kevés.

A jövőkép csak biztató lehet. A Pentele-híd elvitathatatlanul kijelölte az M8 autóút, majd autópálya helyét. A két autópálya már önmagában is garantálja a Dunaújváros-Dunavecse térség ipari és egyéb fejlesztések ideérkezését.

Hadd legyek ismét szubjektív! Amikor a 60-as években találkoztam a Budapestet elkerülő (Szolnok-Székesfehérvár közötti) vasúti fővonal tervével, attól kezdve vallottam: nem nézhetik tétlenül a dunaújvárosiak, hogy a várostól északra (20 kilométerre) épüljön meg a második Duna híd. Az első, a földvári ugyanilyen távol van, délre. Dunaújvárosnak elszáll minden reménye, hogy valaha is legyen itt híd!

Fél évszázad elteltével ismét téma a Budapestet elkerülő vasútvonal terve. A Pentele-híd léte ellenére sem közömbös, hogy Dunaújváros vasúthálózata tud-e profitálni a tervezett új vasúti kapcsolatból. Ha igen, kialakítható lesz a Szolnok – Dunaújváros (Mezőfalva) – Dombóvár – Gyékényes vasúti fővonal Horvátország, Olaszország irányába és nem terheli a mind nagyobb áruforgalom a Balaton melletti Siófok Nagykanizsa egyvágányú vasúti fővonalat!

A centenáriumig (2051. amit valószínűleg nem érhetek meg), sokat fog változni mindegyik magyar város arculata, fejlődése, lakosainak lehetőségei. Hiszem, hogy Dunaújváros előkelőbb helyre sorol a városok mezőnyében. Lakosságának lokálpatriotizmusa, műszaki-gazdasági felkészültsége, szellemi kapacitása garancia rá.

Csongor György