Teljesen normális családom van. Vannak különböző terveink, vágyaink, elképzeléseink, meg vannak lehetőségeink. Az előbbiek legtöbbször köszönő viszonyban sincsenek az utóbbival. Vagyis annyi mindent elképzelünk ,olyan sok dolgot szeretnénk, és közülük néhány fontos is lenne, de sajnos szárnyaló vágyainkat a földre sújtja, hogy nincs rá pénzünk. Pocsék dolog, de naponta szembesülünk ezzel, ha máskor nem, hát a boltok pultjai között sétálva. Felveszem, megtapogatom, mélázok, aztán visszateszem, mert nem annyira fontos. Jó lenne, de nem létkérdés a dolog. Különben is számos fontosabb terv van, amire félre kell tenni.

Mondjuk a gázszámla, meg a tüzelővásárlás, s kell egy új hűtő is, mert haldoklik a régi… Ezekről persze csak azért beszélek, hogy segítsenek kibontani a történet folyamát, nem azért, mert könnymorzsolgatást szeretnék kicsikarni bárki szeméből. Itt csak arról van szó, hogy azt akartam érzékeltetni, hogy az emberek döntő többsége minden nap meghozza a saját megszorító intézkedéseit.

A legtöbbünk szinte minden nap, szinte minden órában mérlegel és lemond a vágyairól és az elképzeléseiről, mert ismeri a lehetőségeit. Ebben élünk. Nem tetszik. Időnként gyomorgörcsöt is okoz, de ez van. Ugyanis a lé meghatározza a tudatunkat, hogy klasszikust idézzek modernizálva.

Most már ide is értem a mondanivalóm velejéhez. Azaz nem sokkal nagyobb képmutatást ismerek annál, mint amikor mindenki azon fanyalog, hogy hol a zsé a város kasszájából, meg jön a csődbiztos és viszik a bankok még a Kohász-szobrot is…

És eközben azt olvasom, hogy mennyire felháborító, hogy csökkenti az önkormányzat a támogatását ennek vagy annak az intézménynek, és most sokkal kevesebb program lesz, meg veszélybe kerül a minőségi munkavégzés és hogy le kell mondanunk dolgokról, uram bocsá, de valami meg is fog szűnni.

Többféle hiba is generálta ezt az érzést. Mármint a károgást kárörvendéssel egybekötve, és nyafizást együtt. Az egyik ilyen az iskolabezárások ügye. Nem volt jól előkészítve, nem voltak mellette két vállra fektető érvek,és nem is érezte át senki sem, hogy szükségszerű döntésről van szó. Vissza is kellett vonulni belőle. De….ugye, senki nem hiszi, hogy az év eleji vis majorral elintéződött a dolog? Sőt a középiskolák is sorra kerülnek, mert sorra kell kerülniük, akár tetszik, akár nem. Időt lehetett nyerni, lobbizni lehet és kell is még, de iskola - illetve lehet, hogy több is- , be lesz zárva. Kulturális, nonprofit intézmények költségvetése tovább lesz faragva. Nem kell jóstehetségnek lenni, de amik csak viszik a pénzt, és nem termelik, azok piszok nehéz helyzetbe fognak kerülni, mert józan fejjel, az első lépésként mi - családilag is- a könyvvásárlásról, a szórakozásról, a kirándulásokról mondunk le. Ami kell az, kell, de ami a minden napi létünkhöz nem elengedhetetlenül szükséges, azokat lefargjuk.

Önkormányzati cégek összeolvadnak. Nem kell közgazdásznak lenni, de ha kevesebb a főnök, kevesebb az ügyintéző, akkor kevesebb pénzből is tudnak működni.

Közfeladatok fognak elmaradni. Kevesebb virág, kevesebb seprés, szúnyogírtás, locsolás…kevesebb átépítés és felújítás lesz, teljesen nyilvánvalóan.

Ha itt még egy kicsit gondolkoznék, akkor biztos eszembe jutna még jó néhány dolog, ami szinte elkerülhetetlenül rajta lesz a veszteséglistánkon. És, ha bárki belegondol, akkor tudja, hogy nem is lehet másképp. Nem kell ehhez nagy ész, mindenki hasonló következtésre jutna, mert valójában a döntéshozóknak nincs is nagy mozgástere. Van egy helyzet, ami ellen csak egy polgármesteri hivatal pincéjében lévő pénznyomdával lehetne védekezni, de az állam meg nem szereti a konkurenciát. Így ahogy a saját családunkban bevezettük a megszorító intézkedéseket, ez vár ránk nem is annyira sokára a városi létünkben is.

Városilag kemény őszünk lesz, az nyilvánvaló.

Most ilyenkor persze mindenki felelőst keres, meg kampány van, ilyenkor szinte kötelező is. Ilyenkor jön az, hogy kinek az anyja lopott harisnyát a Corvin Áruházban annak idején, de tudjuk, hogy ezzel aztán végképp nem oldunk meg semmit sem. Csak legfeljebb felhúzzuk magunkat.

Azzal sem nyerünk semmit, ha idétlenségekkel teli újságcikkeket iratunk magunkról, hogy jól röhögjön rajtunk a félország. Csak szánalmas baromarcúnak látszunk kifele, azt meg nem nagyon szereti az ember, ha honfitársai annak tekintik.

Van egy helyzet, ami nem csupán ránk jellemző. Nem megnyugtatásként, csak azért, hogy lássuk, hogy nem itt van csak gebasz, jó néhány városban már heteket késik a lakásfenntartási támogatás átutalása, el-elmarad a közalkalmazottak bére… Legfeljebb mások megoldani akarják a helyzetűket, nem kiteregetni a még nem létező problémájukat is.

De ez csak kis kitérő volt. Térjünk vissza arra, ami ránk vár. Kemény őszünk lesz.

És előreborítékolom azt is, hogy nagy erők indulnak el, hogy a korlátozásokból ki legyen a kivétel, ki az, akit éppen csak megérintsen a megszorítások szele.

Most következik a dögöljön meg inkább a másik lova időszak. És ilyen helyzetben sem jó, sem népszerű megoldások nincsenek. Egyetlen dolog enyhítheti a várható hisztériás rohamokat, ha a döntések szakmailag védhetők lesznek, vagy legalábbis a többségében és legtöbbünknek annak tűnnek. Mindenestre nem egyszerű feladat, nem is népszerű. Elég rosszak ugyanis a tapasztalataink.

Képmutatás azonban egyszerre sikoltozni azért, hogy itt a csőd, aztán meg sopánkodni azért, mert nem maradhatnak változatlanul a dolgok. Tovább nem halaszthatóak az intézkedések. Ha elkerülhetetlen, némi barokkos túlzással, de zaciba kell adnunk a Kohász-szobrot is . Ez van…. Pedig megszoktuk, régi és szeretjük.

-fgy-