A baracsi, mezőfalvi, dunaújvárosi önkéntes tűzoltókkal és polgárőrökkel indultunk segíteni és az adományokat eljuttatni - akkor még azt hittük, hogy nyílegyenesen Devecserbe.

Október 9-én szombaton reggel 7 órakor indultunk a hat önkéntes tűzoltóval és polgárőrrel akik közül négy lány volt, csoportunk vezetője Dócs Imre, Baracs Község önkéntes tűzoltóság parancsnoka, a dunaújvárosi Pannon Polgár Őrség tagja.

Ültünk a kocsiban. Egyfolytában csörgött a telefon. Folyamatosan jöttek a hírek, hogy repedés van a gáton, s hogy Devecsert hajnal 5 órakor kiürítették. Elbizonytalanodtunk, arról szóltak a hírek, hogy nem mehetünk oda, hiszen nem engednek oda senkit, csak a katasztrófa-védelmiseket. Nem fordultunk vissza, a segély-szállítmányt mindenképpen el akartuk juttatni.

Ajkát adták meg célpontnak, hogy ott lerakhatjuk a szállítmányt.

Dócs Imréék 1 nap alatt gyűjtötték össze az adományt, amit magunkkal vittünk. A baracsiak rengeteg ruhát és élelmiszert gyűjtöttek össze.

Gyakorlatilag csak a hírek hallgatásával telt el az út. Ajkán a bázison találkoztunk a pesti tűzoltókkal. Vártak, hogy mikor mehetnek, mehetnek-e segíteni Devecserbe. Átirányítottak bennünket a sportcsarnokba. Oda nem engedtek be bennünket, hiszen ott voltak, akiket már kilakoltattak, megkértek, hogy hagyjuk őket pihenni. A sportcsarnokkal szemben levő épületben pakoltuk ki az élelmiszert a kocsiból. Cukrot, ásványvizet, konzerveket, tisztítószert vittünk, de a hajdani diszkó épület előtt – annak látszódott, sok autó állt, amelyek szintén adományokat hoztak. Valahogy jó érzés volt látni, hogy ennyi ember segít, még akkor is, ha szervezetlenség laza összevisszasága érződött az adományfogadók viselkedésén.

Nem tudták ki, hová menjen, mit, hovategyünk, ki, mit, hová vigyen, ki legyen kint és ki legyen bent. Láthatóan senkit sem viselt meg a káosz, segíteni jöttek, nem kötözködni.

A ruhaadománnyal átküldtek bennünket az iskolába. Egy hatalmas kamion előzött meg bennünket, amiből éppen pakolták ki a ruhákat, Törölközők, téli kabátok körvonalai sejlettek fel a műanyag zsákokon keresztül. Az iskola egyik szárnya már megtelt, diákok szortírozták a holmikat, méret és fajta szerint.

Közben telefont kaptunk, hogy mégis mehetünk Devecserbe. Már a kocsiban beöltöztünk a tűzoltók mindenre felkészültek. Volt gumicsizma, kesztyű, maszk, védőszemüveg és persze elengedhetetlen kellékként lapát.

Ahogy kiszálltunk a kocsiból, bokáig érő iszapban találtuk magunkat. A látvány sokkoló volt, szívbe markoló. Amerre néztünk mindenhol iszapot láttunk, minden vörösben úszott. Marta a szemünket, orrunkat... Miután összeszedtük magunkat, elindultunk a faluba megnézni, hova kell a segítségünk.

Nagyon sok önkéntessel találkoztunk, mindenki beöltözve, lapáttal a kezében, és mindenki dolgozott. Valahol, valamit. Az utak nagyjából le voltak takarítva, az udvarokról próbálták az iszapot eltávolítani, ez lehetetlen küldetésnek tűnt. Volt, ahol bokáig ért, volt ahol derékig. A lapát mérete az iszap mennyiségéhez viszonyítva éreztette a reménytelenséget. Valahogy úgy látszódott, mintha bográcsból mernénk mokkás kanállal ki az ételt… Végtelen vállalkozás az időben. Ahol lehetett egy kupacba lapáltottuk az iszapot. Négy mini markológép volt a faluban.

Nem nagyon értettük a lapátolás célját, de tettük… mindenki ezt csinálta… majd lehet, hogy összeszedi valami vagy valaki a kupacokat és elviszi valahová… Ott sem volt szervezve semmi… A koncepció lényege az volt, hogy előbb a házakból szedték ki az iszapot, a legtöbb házból már kihordták a holmikat. Mire megjött a konténer, minden kitett holmit belepakoltunk.

Ruhák, kerékpárok, virágok, bútorok, gyerek játék, tévé, szintetizátor, hűtő, edények, még egy becsomagolt parfümmel is találkoztam. Egy-két házban még ott lógott a csillár, de ezen kívül az üres falak fogadtak.. Az autókat felborította, a kerítéseket kidöntötte, a garázsokat lerombolta...

Elképzelni sem tudtam, hogy hogyan tudtak megmenekülni az emberek, hiszen a vörös szín mindenhol jelezte, hogy milyen magasra ért fel az áradat. Több helyen a ház ablakai fölé ért, a villanyoszlopon a vörös csík jóval magasabb volt, mint én... Féltem.

Nemcsak az önkéntesek dolgoztak a faluban. Találkoztunk egy bácsival és a fiával, akik a saját házukat, udvarukat próbálták „iszapmentesíteni” .

Az arcukról leolvasható volt a tehetetlenség, az, hogy nem tudják mi lesz ez után, lesz ez után... A házukat teljesen elöntötte az iszap, az udvar, a kert az iszap alá merült... Sok év munkája, az emlékeik, értékeik, minden odaveszett. Beidegződött mozdulatok : az apa mielőtt kidobta volna az éjjeliszekrényét, még kihúzza, hogy hátha talál benne valamit... a fiókban azonban csak iszap volt… és a sok iszap között talált egy kis erszényt, amiben egy rózsafűzér rejtőzött... vörösre festve...

Jött egy autó, ami szendvicseket osztogatott, másik teát és kávét. Mintegy kétszáz ember próbált tenni valamit. Voltak, akik gipszet hoztak, hogy majd lehet ezen közlekedni, de valahogy senki sem érezte túlságosan biztonságba magát. A bácsi mesélte, nem olyan rég jött valaki, hogy mintát vegyen az iszapból, hogy megnézzék, mi van benne… tényleg – gondolkodtunk el, most kell megnézni, hogy mi is van benne?

Nagyon oda kellett figyelni, hogy hova lépünk, nehogy elsüllyedjünk, nem lehetett tudni, hogy hol milyen mély az iszap...

A tévéből, fényképekből nem jön, nem jöhet vissza az az érzés, amit meg kellett ott élni.

Négy óráig pakoltak a városkörnyéki önkéntesek, majd az egyetlen működő artézi kútnál valahogy lemostuk magunkat. a ruhákat szemetes zsákokba pakoltuk, úgy indultunk haza…

Sokáig néma csendben ültünk, majd egy benzinkútnál megmosakodtunk… jó sokáig csak azt kérdeztük egymástól, hogy hogy vagy?

Veszteségek. Kilátástalanság. Reménytelenség. És a semmi… Ezekenek az embereknek odaveszett mindenük, a házuk, az értékeik, az emlékeik, a terveik... nem tudják hogyan tovább, mi lesz ezután, hol fognak lakni, hogy fognak élni...

Katona Csilla

Az ott készült képeket ITT nézhetik meg!